Nálunk mindig történik valami

Iskola a város szélén

Az apás szülésről

2017. július 05. - juhaszmi

Ha a tantestületben valamelyik fiatal kolléganőről kiderül, hogy áldott állapotban van, mindig megmozdul ott belül valami. Az öröm, a melegség, a féltő aggódás, hogy rendben legyen minden, a szerető óvás. Ilyenkor mindig eszembe jut amikor apa lettem. Ez az élmény olyan mélyen belém égett, hogy szinte minden percét most is fel tudom idézni, mintha csak tegnap történt volna, pedig ennek már idestova több, mint húsz éve. 

Sőt, azt is észreveszem, ha valaki terhes. Mert ilyenkor a minden nő megszépül. Halvány mosoly bujkál állandóan az ajkain, tekintete meglágyul, réveteg lesz. A viselkedése megváltozik, bármennyire is szeretné azt leplezni. Ezek a jelek a hónapok előrehaladtával csak fokozódnak, még akkor is, ha a leszanyuka úgy érzi magát, és azt gondolja úgy néz ki, mint egy partra vetett bálna. Minden nő akkor a legszebb, ha életet hord a szíve alatt. Férfiként nem sok dolgot irigylek a nőktől, de azt az érzést mindenképp, amikor egy kis életmanó megmozdul a testében, amikor a hátával odasimul az anyai tenyérhez, amikor el kezd csuklani, amikor rúgkapál. Erről mesélni órákat lehetne, de ezt az érzést csak megélni lehet.

Férfiként a terhesség ideje alatt ismertem meg a női test működését, annak csodálatosan átalakuló mechanizmusát. Bepillantást nyerhetem a női lélekbe is, többször megtapasztalhattam annak  emberfeletti erejét, és csodálattal adóztam, hogy mi mindenre képesek, hogy életet hozzanak e világra.

A terhességről, szülésről minden nőnek meg van a maga története, amit tapasztalataim szerint szívesen oszt meg kismamákkal. Férfiak között, mondjuk egy sörözés alkalmával nem szokott ez a központi téma lenni. Én most mégis azt osztanám meg, ebben a szűk körben, hogyan éltem meg én az apás szülést. 

Egyik gyermekünk születésénél sem terveztünk apás szülést. Abban az időben a 90-es évek elején már megszokott volt, hogy az apákat is beengedték a szülőszobába, de ez valahogy nem is került szóba. Tudtuk, hogy van ilyen, tanfolyam is volt, de mivel veszélyeztetett terhesként fél évet feküdt a kórházban, valahogy nem ez volt a legfontosabb. Az utolsó hetet már otthon töltötte, és éjjel indultak meg a fájások.Gyors öltözés, mentő hívás, az elkészített kis táskával irány a kórház. Vizsgálat, az ügyeletes orvos úgy dönt, nincs mit várni, irány a szülőszoba. Én a sötét folyosón ültem egy széken. A félhomályt csak a kintről beszűrődő utcai fények törték meg. A folyosót belengő fertőtlenítő szagban az alig érthető hangfoszlányokból próbáltam meg kitalálni, hogy mi történik az ajtó mögött. Aggódtam, és bizakodtam, nyugtatgattam magam, hogy most már minden rendben lesz. A tenyerem izzadt, a halántékom lüktetett. felálltam, elkezdtem sétálni a folyosón, de talán félve, hogy lemaradok valamiről, visszaültem az ajtó melletti székre.

Egyszer csak mozdult a kilincs, nyílt az ajtó. A kitóduló fényáradatban előugrott a félhomályból a szürke, fényesre suvickolt a padló, a sivár falak, és az ablak alatt sorakozó műbőr székék. Az ajtóban az ellenfényben egy nagy darab nő sziluettje tornyosult. Hunyorogva néztem rá, ő azonban mit sem törődve zavarommal hozzám lépet, és nekem szegezte a kérdést:

- Akkor apás szülés lesz igaz?

Választ sem várva a kezembe nyomott valamilyen kórházi ruhát, és már tuszkolt is befelé. Egy szűk kis folyosón belökött egy kis raktárszerű szobába, és csak annyit mondott:

- Itt öltözzön át, aztán jöjjön. Majd rám csukta az ajtót.

Mi van? Mit csináljak? Hová menjek? Hol vagyok?

Hosszú másodpercek teltek el, és csak forgattam a kezembe adott fakó kék ruhadarabokat. Csak akkor jutott el a tudatomig mit is mondott a nővér. Akkor apás szülés lesz... De mit kell nekem csinálni, mi lesz a dolgom? Ugye a szülést nem nekem kell levezetnem? Ott tébláboltam esetlenül, és azon morfondíroztam, most ezt a nadrágot, és azt az ingszerű, bebújós valamit az utcai ruhára kell felhúzni, vagy vessem azt le. Bénázásomból egy kintről felcsattanó hang zökkentett ki.

- Készen van már?

Gyorsan levetkőztem a ruháimat a fali fogasra aggattam, belebújtam a nadrágba, de nem volt rajta se gomb, se cipzár, a szára jóval a boka felett maradt abba, még a zokni felett is kikandikált a lábam. Most akkor hogy marad rajtam a nadrág? Vagy egyik kezemmel fognom kell, hogy le ne csússzon? Mert a bőségére nem lehetett panasz. Addig matattam, míg felfedeztem, hogy a korcába valamilyen madzagszerű van befűzve. Aha, itt a megoldás. Korai volt a felfedezés öröme. Rövid volt. Sokadik próbálkozásra sem sikerült masnit kötni. Marad az egyszerű dupla csomó. Hosszú távú terveket, most nem szövünk, a vetkőzést, majd megoldjuk, ha eljön az ideje, most az a fontos, hogy a derekamon maradjon a nadrág. A felső is szűk volt. Abban biztos voltam, hogy nem lehet benne szélesen gesztikulálni, hadonászni, mert szétreped a hátamon. Amikor végignéztem magamon a mai kor szófordulatával élve biztos voltam benne, hogy ha most csinálnék egy szelfit, azt nem tenném fel a facebookra profilképnek. Már arra gondoltam, hogy kérek egy számmal nagyobb göncöt, de ezt gyorsan elhessegettem, mert az ajtó mögül újra felcsattant a nővér hangja:

- Apuka jön már? Le fog maradni.

Határozott mozdulattal kiléptem a kis folyosóra. Most néztem szét rendesen, vagy öt ajtó nyílt onnan. Melyiken jöttem be? Melyiken kell tovább menni? Teljesen elveszítettem térbeli orientációmat. A zavarom csak tovább fokozódott. Az egyik ajtó résnyire nyitva volt. Halkan bekopogtam, és óvatosan bedugtam a fejem. A nővér egy asztalnál ült, valamit jegyzetelt egy papírra. Rekedten, elcsukló hangon csak annyit tudtam kipréselni magamból:

- Készen vagyok.

- Na végre. Örülök. De ne ide jöjjön, menjen a szülőszobába, ott a felesége.

- Az hol van?

Tekintetét csak ekkor emelte rám. A lemondó nézése, egy cseppet sem erősítette az önbizalmamat.

- Szemben.

Beléptem a szülőszobába. A feleségem ott feküdt félig ülőhelyzetben valami fura asztalszerű ágyon. Az üveges szekrényekben mindenféle orvosi műszerek, flakonok, kötszer, kendők. Rémisztő volt. Nem tartom magam prűdnek, de szinte kellemetlenül éreztem magam. A szülőszoba, a nőgyógyászati vizsgáló olyan hely, ahol férfiember nem igen szokott grasszálni. Az már-már a tabu határait súrolja. Egy képzavarral élve, szerintem a nők sem érezhetik magukat otthonosan egy piszoárokkal szegélyezett férfi mosdóban.

 Egyedül volt a szobában. Az ereimben újra meghűlt a vér. Ugye nem nekem kell levezetni a szülést? Gyorsan odamentem hozzá, legyőzve minden kételyemet, zavaromat, aggódásomat, félelmemet, határozott, magabiztos hangon próbáltam nyugtatgatni. Időnként eltorzult az arca a fájásoktól, és én ott álltam ügyetlenül a kezét szorongatva, és fogalmam sem volt mit kellene tennem, hogyan tudnék segíteni. Soha életemben nem voltam ilyen tanácstalan. Jól csinálom? Nem jól csinálom? Mit nem csinálok jól? Mit kellene tennem, hogy enyhítsek a fájdalmán? Az időérzékem teljesen elvesztettem. A tolófájások egyre sűrűsödtek, és akkor mondta a feleségem, hogy most már szólni kellene a szülésznőnek. Akkor fedeztem fel, hogy nem kell visszamenni a folyosóra, egy függöny mögül is meg lehet közelíteni a nővérszobát. Hogy felhívjam magamra figyelmet megköszörültem a torkom, és csak annyit tudtam kinyögni:

- Szerintem nemsokára elindul a szülés.

A nővér újra lemondóan rám nézett. Biztos nem azok a szavak hagyták el a száját  amire gondolt. Csak annyit mondott, hogy már úton van a fogadott orvosunk, de azért megnézi mi a helyzet. Amikor megvizsgálta, kizökkent letargikus nyugalmából, csak annyit mondott, hoppá itt nincs idő várni. Szólt az ügyeletes orvosnak, és onnan kezdve felpörögtek az események. Megjelent az orvos, két nővér, és ott sürgölődtek, a szülőágy körül. Most még jobban zavarba jöttem. Most mit kellene csinálnom? Hova álljak? Hol nem leszek útba? Mit segítsek? Mondjak-e valamit, vagy maradjak inkább csendben? Odanézzek, ne nézzek? Csak nem leszek rosszul, az nagyon ciki lenne.

Innentől kezdve megszakadt az események láncolata. Egy film helyett csak felvillanó képkockák, tőmondatok maradtak meg. Burkot repesztünk. Szikét! Nyomjon anyuka! Na még egyszer! Már látom a fejét. Mondom, hogy nyomjon! Mindjárt meglesz. Na még egy utolsót! Már meg is van. Fiú. Ollót! Felsírt. Nézze apuka milyen szép a baba. Nem volt az, de a miénk.

Aztán hirtelen csend lett. A szomszéd szobából hallatszott a víz zubogása, ahogy fürdetik a fiúnkat, nyekergő sírása, és ott maradtunk néhány pillanatra ketten. Nem tudtam örülni, csak ürességet, erőtlenséget éreztem, Ekkor toppant be a fogadott nőgyógyászunk. Az egész szülést jól viseltem, de amikor megláttam, azt hittem itt a vég... A terhesség alatt többször is beszéltem vele, halk szavú udvarias megértő embernek ismertem meg, és nem utolsó sorban nem volt pénzéhes. Kétszer próbálkoztam borítékkal, de mind a kétszer határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon kitessékelt a szobájából. Hangosan köszönt, ahogy belépett a szülőszobába, és mosolyogva kérdezte:

- Mi újság? Fiú vagy lány?

Ahogy ránéztem azt hittem, hogy egy szürreális D kategóriás horrorfilmbe csöppentem. Azelőtt mindig fehér köpenyben, fehér nadrágban sztetoszkóppal a nyakában láttam, most pedig valami furcsa szakácssapka szerű valami volt a fején, nyakába akasztva egy ronda műanyagkötény, a lábán pedig egy fehér rövidszárú gumicsizma, és éppen a gumikesztyűt húzogatta a kezére. Úristen mi lesz itt. Úgy néz ki, mint egy vágóhídi mészáros. Megfordult, egy pillanatra eltűnt egy paraván mögött. Na most veszi elő a henteskést, és elkezdi fenni, vagy a láncfűrészt, és feldarabol mindenkit aki az útjába kerül. De nem csak egy gurulós székért ment, odagurult az ágy végébe, és elkezdte a vizsgálatot, néhány öltés, majd az adminisztrálás, gyerek neve. Kétszer is visszakérdezett, hogy biztos Benedeket írjon-e a keresztnevéhez. Nem is értettem mit van ezen felakadva ennyire. Mi lett volna, ha úgy döntünk, hogy Radiátor, vagy Dömper névben gondolkodtunk volna. Közben behozták Bencét is bepólyálva, kezembe vehettem egy pillanatra. Most sem volt szép, de most már legalább hasonlított az újszülöttekről bennem levő képre.

Innen újra filmszakadás van, elbúcsúztunk egymástól, és már csak arra emlékszem, hogy gyalog baktatok hazafelé. Az utcai lámpák felett meghasad a sötétség, a szürkeséget átfesti az ég kékje. A szemközti ház ablakán megcsillan az első napsugár. Azt vettem észre, hogy folyamatosan vigyorgok, és mintha nem is lépkednék, de haladok előre.

Szemtanúja, részese voltam a CSODÁNAK....

 

 

 

A bejegyzés trackback címe:

https://iskolaavarosszelen.blog.hu/api/trackback/id/tr5112635343

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.