Nálunk mindig történik valami

Iskola a város szélén

Éva Sára

2018. március 28. - juhaszmi

Nézem ahogy a mécses lángja táncol az asztalon. Pislákolva, félénken, mint egy riadt őzgida minden kis fuvallatra összerezzen....
Ma lennél harminc éves...
Érzem, hogy itt vagy velem a szobában. Próbálnánk beszélgetni, de csak némán ülünk, és fogjuk egymás kezét. Látom ahogy könny gyűlik a szemedben, majd végiggördül arcodon. Egy pillanatra megáll keskeny álladon, megremeg, és a padlóra hull. Nem tudunk mit mondani egymásnak, már mindent elmeséltünk. Szavak nélkül is értjük egymást. Olvassuk egymás gondolatát, hiszen a vérem vagy, véred vagyok.
Hiányzol...
Sokszor megpróbáltam elképzelni milyen is lennél, ha valóban itt ülnél mellettem. Biztos, hogy gyönyörű, okos nő lennél. Olyan aki után megfordulnak az utcán a férfiak. Olyan akivel élvezet beszélgetni, nagyokat vitatkozni az élet fontos dolgairól, olyan akinek lekottázhatatlan csilingelő a nevetése. Olyan akire minden apa büszke lehet. Olyan akivel dagadó mellel lehet végigsétálni az utcán. Aki ha belém karol, és huncutul rám mosolyog mindenre rá tudna venni. A cinkosod lennék, ha valami rosszat csinálnál, és óvnálak a naptól, széltől, de legfőképp a csalódástól. Ha mégis bánat érne, abba én is belehalnék, de ezt sohasem mutatnám Neked. Ott volna mindig a vállam ahová fejed lehajthatnád, amit könnyeiddel áztathatnál. Lehet, hogy már neked is gyerekeid lennének, akikkel nagyokat sétálnék, játszatnék.
Abban bíztam, hogy az idő majd megold mindent. Begyógyulnak a sebek, a feledés homálya eltakarja az űrt. Ezt mondták, ezzel próbáltak vigasztalni. De ez hazugság, ordas nagy hazugság. Ha valaki ilyet mondana Neked, soha se hidd el neki. Lehet, hogy ahogy öregszem egyre szentimentálisabb vagyok, de hidd el nekem, az idő nem gyógyír semmilyen sebre.
A mai napig bennem élnek a harminc évvel ezelőtti események Vártunk, nagyon vártunk anyáddal. Amikor megtudtam, hogy lány leszel úgy éreztem a tenyerén hord a sors, a jóisten. Elleste a titkos kívánságomat, és teljesíti. Te segítettél abban, hogy megtapasztaljam mi a BOLDOGSÁG. Így nagybetűvel. Aztán korábban  jöttél egy hónappal. Akkor még talán örültem is neki, hogy hamarabb a karjaimba vehetlek. Reggel amikor megindultam a kórházba, kicsinosítottam magam. Hajat mostam, borotválkoztam, nyakkendőt kötöttem. Mintha randevúra mennék. Útközben még bementem a suliba, hogy dicsekedjek, de már tudták, és egy nagy csokor virággal vártak. Izgatottan remegő lábbal mentem fel a kórház lépcsőjén. Nem volt türelmem kivárni a liftet. A szülészeten amikor megláttam anyád könnyben úszó eltorzult arcát már tudtam, hogy baj van. Ő mondta, hogy amit világra jöttél összeesett a tüdőd, és az életedért küzdesz. Ott álltunk némán egymást ölelve, és zokogtunk. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor sírtam életemben, de ekkora fájdalmat sohasem éreztem azóta sem. Aztán délután amikor betelefonáltam a kórházba, mondták, hogy legyőzött a kór. Akkor én is meghaltam veled együtt.
Évekig kerestük a választ a miértre. Hibáztattunk mindenkit, de elsősorban magunkat, hogy nem vigyáztunk Rád eléggé. Aztán elfogadtuk a megváltoztathatatlant. Ha kaptunk is volna bármilyen választ, az nem pótolt volna Téged.
Öcséid jól vannak. Sokat meséltünk nekik Rólad. Az életem adnám értük. Lassan kirepülnek. Nagyon bízunk benne, hogy megtalálják az útjukat. A sajátjukat, ami nekik jó. Igyekszünk nem bele szólni az életükbe, támogatjuk őket ahogy erőnk, képességünk van. Ma már ritka alkalom ha együtt ülünk le ebédelni, de olyankor is hiányzik valaki az asztaltól.
Nagyon hiányzol drága Éva Sára.

https://www.youtube.com/watch?v=JxPj3GAYYZ0

A bejegyzés trackback címe:

https://iskolaavarosszelen.blog.hu/api/trackback/id/tr6413785300

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.