Nálunk mindig történik valami

Iskola a város szélén

Újra a pesti éjszakában

2018. május 21. - juhaszmi

Lassan kezdek "otthonosan mozogni" a pesti éjszakában. Már nem döbbenek meg magamon, hogy este tízkor kezdek készülődni, hogy elinduljak otthonról. Igaz előtte végigaludtam az esti film felét, de fitten léptem léptem ki a házból fél tizenegy felé. Van még egy órám a koncertig. Előtte még otthon megcsináltam az útvonaltervet. Most kivételesen nem romkocsmás környezetben lesz a fellépés, hanem a belvárosban.
Kinn az utcán alig van forgalom, egy-két emberrel találkozom csak, akik inkább hazafelé tartanak. Csend van, amit a ritkán elhaladó autók kerekének surrogása tör csak meg. A buszállomáson csak egy fiatal srác áll, akinek az arcát megvilágítja a telefon fénye. Egy idősebb úr fel-alá sétál. Egy újság van a kezében, amivel idegesen csapkodja a combját. Megnyugszom, mert amint kiléptem aggódtam egy kicsit, hogy van-e még ilyenkor rendes tömegközlekedés. Nem sokat kell várni, a távolban feltűnik a 105-ös busz fénye. Méltóságteljesen begördül az állomásra, nyílnak az ajtajai. Nem sokan utaznak rajta. Lehuppanok egy ülésre, és előveszem a telefonom, hogy megnézzem újra hová is kell mennem. Beállítom az úticélt, és újra zsebre vágom. Körbenézek. Az első ülésen a sofőr mögött egy hajléktalan kuporodik össze, úgy alszik. Ki tudja hányadik kört teszi már meg. Kezével átöleli a szakadt, koszos batyuját, amiben benne van az egész élete. Az arca kisimult, az álma biztos egy olyan világba repítette, ahol nem kell tűrnie a megvető pillantásokat, ahol a puha ágyba kinyújthatja a lábait. A busz hátsó felében néhány fiatal van még, akik előregörnyedt nyakkal, összeszűkült szemmel bámulják a telefonjukat. Némelyiknek veszettül mozog az ujja. Mindig elcsodálkozok, amikor látom, hogy a legtöbbjük milyen villámgyorsan tud egy mondatot kinyomkodni a telefonján. Nekem sohasem sikerül elsőre, mindig félrenyomok valamit. Az újsággal csapkodó úr leghátul foglalt helyet, láthatólag megnyugodott, üresen tekintettel mered előre. A monotonitást, csak a géphang töri meg, amelyik rendületlenül mondja az állomások nevét. Gyorsan haladunk, mivel se leszálló, se felszálló sincs. A Hősök terénél hirtelen megelevenedik az élet. Egy nagyobb társaság száll fel a buszra. Az első ajtón egy lánycsapat. Ahogy meglódul a busz észreveszik a hajléktalant az első ülésen, és hanyatt-homlok menekülnek a busz végébe. Egy fiúkból álló csapat is betódult, akik már láthatóan nem voltak szomjasak. Nagy hanggal beszél mindegyik, egymás szavába vágva, de már nehezükre esett az artikuláció, így csak néhány értelmes szavat lehet kiszűrni a társalgásukból, összefüggő gondolatot nem. Az Opera után egyiküknél elszakad a cérna, ő volt talán a legjózanabb, és hangosan rendre inti társait:
- Elég legyen már! Hogy tudtok ilyen primitíven viselkedni! A gecibe mindjárt leszállok, nem égetem magam itt veletek. A kurva anyátokat zavarjátok az utasokat, akik fáradtan mennek haza pihenni. 
A többiek egy pillanatra elcsendesednek, de hogy mennyire volt hatásos a népnevelő hozzászólás már sohasem tudom meg, mert le kellett szállnom.
A Bajcsy-Zsilinszky út sarkán mintha egy másik világba csöppentem volna. Óriási forgalom, az autók fénye hosszan kígyózik a piros lámpánál, a járdák tömve, úgy kell kerülgetni egymást. Kisebb csoportok hangosan diskurálnak mindenféle nyelven. Fények orgiája színesíti meg a sötétséget. Lüktet a város. A távolban az óriáskerék lápái világítják meg az ég alját. Olyan mint egy hatalmas szélforgó, ahogy méltóságteljesen körbefordul az éjszakában. A járda, és kerékpár utat elválasztó sárga vonalra fittyet hányva elektromos riskák cikáznak a sétálók között halált megvető bátorsággal. Az Erzsébet tér tele van fiatalokkal. Kisebb csoportokban üldögélnek a fűben, kezükben sör. A színes izzók távolról a karácsony hangulatát idézik. Valahonnan hangos gépzene szól.  Az Astoriához érve újra előveszem a telefonom, mert emlékezetből úgy rémlett, hogy nem vagyok már messze. Fantasztikus dolog ez az okostelefon. A GPS azt mutatja, hogy megérkeztem. Felnézek, és valóban egy hatalmas üvegajtó felett azt írja, hogy Fészek Kulturális Központ. Még több mint fél óra a kezdésig, bőven belefér egy cigi. Csatlakozom a dohányzókhoz, akik két pianínónak dőlve beszélgetnek és iszogatnak. Mellettük van egy kibelezett zongora is, ami virágláda funkcióban kezdett új életet. Bizarrul hatnak ezek a jobb sorsra érdemes hangszerek itt az utcán. 
Az előtérben belépő leszurkolása után megkapom a kék karszalagomat, ami aztán a szabad mozgást biztosítja. Kicsit tanácstalanul állok, hogy merre tovább, de a pénztáros lány készségesen eligazít, lépjek csak be az egyetlen ajtón amit látok. Az ajtó mögött egy régi bérház zárt körfolyosóján találom magam. A falnak támasztva egy vastag lánccal körbetekert bicikli várja gazdáját. A körfolyosóra nem lehet felmenni, így az egyetlen járható utat választva megindulok lefelé ahonnan  zene szűrődik ki. Ahogy haladok egyre mélyebbre felmerül bennem a gyanú, hogy a Kulturális Központ elnevezés talán egy nagyképű ötlet szüleménye, de mindenesetre ez egy barokkos túlzás. A lépcső alján újra megtorpanok. Innen már három út vezet tovább. Elindulok a hang irányába. Egy hosszú folyosó végén betoppanok a koncert helyére. A terem egyik végében egy kis színpad, fényekkel megvilágítva, fejmagasságig feltornyozott hangszórók. Egy ismeretlen banda zúz épen, előttük a tánctéren néhány fiatal rázza a fejét a basszus ritmusára. A képességbeli korlátaikat hangerővel igyekeznek feszegetni. Inkább hátrább vonulok ahol az idősebb fiam széles karlengetéssel hívja fel magára a figyelmem. Lehuppanok közéjük ott van a barátnője, és az öccse is, valamint a haverok akiket már látásból jól ismerek. 
- Nemsokára mi jövünk. - mondja a "kisebbik", de ettől nagyobb figyelmet nem fordít rám, inkább a basszusgitárossal beszélget. Az idősebbik láthatólag emelkedett hangulatban van, kiönti a lelkét, hogy a meccsről jön, és most már szinte biztos, hogy kiesik a Vasas az NB 1-ből, de jól halad a vizsgáival, és ez a lényeg. A zenekar eljátssza a búcsúszámot, és elkezdenek készülődni a mieink. Amíg összedugdossák a kábelrengeteget, kimegyünk rágyújtani. Én már mennék felfelé, amikor a fiam elterel, és betuszkol a backstageba. Itt is lehet cigizni. A kis helységben valami óriási felfordulás van. mint az armageddon után. Ruhák, hangszerek, táskák mindenhol, rengeteg üres sörösüveg, és néhány elvarázsolt figura magukba zuhanva. Itt beszélgetünk, iszogatunk, amikor újra megszólal a zene. Amikor visszaérünk meglepődve tapasztalom, hogy noha már éjfél is elmúlt sokkal többen vagyunk, mint egy fél órája. A dalaikat már ismerem, így azt is észreveszem mikor hibáznak. A negyedik számnál bejelentik, hogy ősbemutató lesz, mert most játsszák először az új dalukat, amit egyben ők is most fognak először hallani, mert a próbákról hol a dobos lány, hol az énekesnő hiányzott. A bő egy órás koncert után segítek összepakolni, és készülök a szokásos feladatra a szintiállvány, és a szinti hazacipelésére. A legnagyobb meglepetésemre közli velem a fiam, hogy most ő sem megy bulizni, mert reggel dolgozni megy. 
Az éjszakai buszjárattal zötykölődünk hazafelé a haverokkal. Rólam szinte tudomást sem vesznek, de amikor leszállunk, és ketten maradunk, megnyílik:
- Elég sokat hibáztunk.
- Tudom hallottam, de egyáltalán nem volt vészes.
- Hogy tetszett az új szám?
- Szerintem nagyon jó.
Ekkor elmosolyodik, láthatóan sokat számít a véleményem.
- A következő koncert június 4-én lesz. Arra is eljössz?
- Hát persze.

A bejegyzés trackback címe:

https://iskolaavarosszelen.blog.hu/api/trackback/id/tr1213989698

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.