Ülök ebben a Petri-csészében aminek iskola a neve, és közben bízok benne, hogy nem kapom el a vírust. Áltatom magam, hogy ha hordom a maszkot, rendszeresen mosom-fertőtlenítem a kezem védve vagyok. Miközben fél napomat zárt térben töltöm huszonhat gyerkőccel, és a többi négyszázzal, ha kilépek az osztályteremből. Nézem ezeket a kilenc éves emberpalántákat, akikre rákényszerítem,hogy eltakarják fél arcukat ha a folyosóra lépnek. Visszafogom magam, hogy megsimogassam a fejüket, ha sírásra görbül a szájuk, hátrahőkölök, ha fülembe szeretnék súgni féltett kis titkaikat. Mert sohasem lehet tudni, meg ne fertőzzenek, vagy én őket.
Ülök ebben a Petri-csészében, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy egy nagy emberkísérlet aktív részese vagyok. Mert az országnak működnie kell, mint hallottuk-olvastuk. Nekünk kell biztosítani a hátországot, ahol a szülők biztos helyen tudhatják legféltettebb kincseiket. Tavasszal már kipróbáltuk milyen az, amikor a szülő hetekre össze van zárva a gyermekével, én pedig naponta betolakszom a nappaliba a számítógép monitorján, és megpróbálunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Aki azt állítja, hogy milyen remekül sikerült az ugrás a sötét verembe nagyot téved. Szeptember elseje óta próbáljuk befoltozni a lyukakat több-kevesebb sikerrel, és közben tovább építeni a házat. Most a végsőkig feszítik a húrt, hogy minél tovább fenntartsuk a látszatot. Számokkal próbálnak meggyőzni, hogy minden rendben van, a vírus a legtöbb helyen megállt az iskolakapuban, vagy legfeljebb csak a portáig jutott el. Azt akarják elhitetni velem, hogy ne a saját szememnek higyjek, hanem a kihirdetett igének. Csak a szemöldököm tudom összeráncolni amikor azt olvasom, hogy megtettek mindent, hogy biztonságban érezzem magam. Van lázmérő, fertőtlenítő, ajánlás. Ha mégis beütne a baj magunkra vessünk, mert biztos mi hibáztunk.
Ülök ebben a Petri.csészében aminek iskola a neve, és értetlenül olvasom a vasárnap este érkezett szülői e-mailt, amiben arra kérnek, hogy az ő gyermeküknek reggel ne a halántékán, homlokán, hanem a füle mögött mérjék a testhőmérsékletet. Ha ezt nem tudom elérni, akkor az igazgatóhoz fordulnak. Bevallom erre már nincs energiám. Másnap válaszoltam forduljanak bátran.
Ülök ebben a Petri-csészében aminek iskola a neve, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nagyon nem szeretnék statisztikai adat lenni a operatív törzs napi jelentésében. Sorszám: ki tudja hanyadik, nem: férfi, életkor: 57 év, alapbetegségek: remisszív leukémia, krónikus immunhiány. Nem tud megnyugtatni a munkáltató tájékoztatás, hogy természetesen száz százalékos táppénz jár nekem ha elkapom a vírust, ha hitelt érdemlően bizonyítani tudom, hogy az iskolában fertőződtem meg.
Ülök ebben a Petri-csészében aminek iskola a neve, és hitetlenkedve tapasztalom, hogy Dúró Dóra darálója uralja a közbeszédet. Már mindenki megszólalt ebben a témában, aki úgy gondolja magáról, hogy számít. Valóban ez a legfontosabb? Nem lehetne ezt egy kézlegyintéssel elintézni?
Ülök ebben a Petri-csészében aminek iskola a neve, és számolom a napokat, hogy csak az őszi szünetig húzzuk ki, majd a téliig, aztán a tavasziig, amíg meg nem lesz a vakcina. Aztán visszatérhetünk a "normális" életbe, ami már sohasem lesz olyan mint azelőtt. Addig csak bízok benne, hogy nem kapom el a vírust...