Nálunk mindig történik valami

Iskola a város szélén

Belefáradtam

2019. november 14. - juhaszmi

 

Belefáradtam, hogy már jó ideje reggelente dolgozni indulok az iskolába, nem pedig tanítani. Teljesen felesleges készülni egy órára,mert az csak a legritkább esetben lehet azt megvalósítani. Amikor a végig gondolt, előkészített órát egy mozdulattal áthúzza egy adj uram, de rögtön statisztikai adat szolgáltatás, egy óraösszevonás, helyettesítés, röpértekezlet, egy ki tudja mikor megjavuló elromlott fénymásoló vagy számítógép. Mindezt csak azért, hogy fenntartsuk a látszatot. Az illúziót, hogy, hogy ha vannak is homokszemek a gépezetben, de minden zavartalanul üzemel. Fenntartani azt az izzadságszagú, kétségbeesett igyekezetet, hogy cáfoljuk, elnyomjuk a "károgók" hangját. 
  Belefáradtam, hogy naponta győzködjenek arról, hogy miért jó nekem a rossz. A színlelt sikertörténetek hallgatását, hogy a fülemnek higyjek, ne a szememnek. Hálát, megbecsülést kellene éreznem, hogy soha nem látott mértékben, számolatlanul talicskázzák a javakat az oktatásba, mint senki más azelőtt. Valahogy mégsem látom ennek a nyomát sem. Valószínűleg azért, mert alulról szemlélem a történéseket. A magasból, távolról biztos minden szebben fest. Sokszor képtelen vagyok eldönteni, hogy a tájékozatlanság, vagy a szándékos félrevezetés mögé bújva születnek beszámolók az oktatás helyzetéről. Valóban nem tudom melyik a rosszabb.
  Belefáradtam, hogy minden vélt, vagy jogos panaszra a karok széttárása az iskolaigazgatók válasza. Már a szemébe se néz a beosztottjának, amikor már sokadszor írja ki helyettesíteni a héten. Csak a helyettesítési táblázatot tűzik ki a faliújságra, és számon kér, ha véletlenül elkerülte a figyelmemet. Elvárja, hogy megértsem tehetetlenségét, gúzsba kötött táncolását. Pedig lehetne néha azt mondania, hogy ezt azért mégsem. Nem olyan nagy ügy, mint amilyennek látszik. Néha lehet nemet is mondani. Persze, hogy meg lesznek a következményei, de túl lehet élni. Én már kétszer is megtapasztaltam. Biztatásként mondom, hogy nem annyira rossz visszamenni a frontvonalba, hiszen mindenki onnan indult.
  Belefáradtam, hogy több évtizedes tapasztalattal elvárják tőlem, hogy újra visszamenjek a rajtvonalra, és hosszú hetek, hónapokat szánjak arra, hogy talmi óravázlatokkal, szépen megfogalmazott kompetenciákkal bizonygassam, hogy mennyire alkalmas vagyok erre a pályára. Olyan ismeretlen, nevenincs szakértők előtt kellene bizonyítani, akik annyiban különböznek tőlünk, hogy elvégeztek egy hatvan órás gyorstalpalót. Azzal fenyegetnek, hogy ha önként nem jelentkezem, akkor köteleznek a portfólió írásra. Ha mégsem adom be a derekam, záros határidőn akkor elbocsájtanak. Ám legyen. Van élet a pályán kívül is. Már most is kevés olyan munka van, ahol kevesebbet fizetnek, mint az oktatásban.
  Belefáradtam, hogy minden nap elvárják tőlem, hogy fitten, kreatívan, motiváltan álljak a gyerekek elé. Demagóg közhelyekkel próbálnak ösztönözni, hogy erőt merítsek az újabb egész napi munkához. Közelebb a hatvanhoz már pontosan tisztában vagyok az erényeimmel, és a hiányosságaimmal is. Hó végén nem a csillogó szemek jutnak eszembe amikor visszateszek egy drágább terméket a boltban a polcra. Amikor nem zsebszámológéppel kell bevásárolni, mert nagyon ciki lenne, ha a kasszánál derülne ki, hogy nincs már elég fedezet a folyószámlán. 
  Belefáradtam, a szakszervezet ígérgetésébe, hogy majd most megmutatjuk erőnket, és jobb belátásra bírjuk a döntéshozókat. Demonstrációt, sztrájkot szerveznek, ultimátumos határidőket adnak, aztán szépen elcsendesedik minden. Mindig felmerül valamilyen akadály, ami miatt halasztani kell a "végső csapást". Mentségükre legyen mondva, hogy a pedagógusok sem egységesek. Morgolódnak, de amikor eljönne a cselekvés ideje, csak egy részük hajlandó nyilvánosan is vállalni a véleményét, és kiállni a jogaiért.
  Belefáradtam a magyarázkodásba is, amikor egy-egy ilyen írás után gyalázkodó, kioktató kommentárok, hozzászólások öntik el az üzenőfalat. Nem akarok már meggyőzni senkit, hogy miért nyavalygok az alacsony bérek, és a kizsigerelés miatt, Tisztában vagyok azzal, hogy a versenyszférában is keményen kell dolgozni, de már nem akarom sokadszorra is elmagyarázni, hogy a mi munkánk nem fejeződik be akkor, amikor kicsöngetnek az utolsó óráról.
   Belefáradtam, belefásultam, kiégtem...

Gondolatok Zentékről

Megtörtént a csoda! A csoda amiben kevesen hittek, de amiben nagyon sokan reménykedtek. A csoda ami visszaadta a hitet, hogy mégis létezik az emberi szolidaritás, ki lehet lépni a fásult közönyből, és össze lehet fogni egy jó ügyért. Talán nem volt ember, akit ne érintett meg a szőke fürtös angyali teremtésnek a története, aki most esélyt kapott a teljes értékű életre. 
Azt mondják sok mindent meg lehet venni pénzért, de az egészséget nem. Tévedés, óriási nagy tévedés. Az esélyt, a reményt mindenféleképpen. Vajon hány Zente él még ebben az országban, aki szintén a csodára vár? Nem csak gyerekek. Ki, vagy mi dönt arról, hogy valaki megkapja az esélyt? Elvárható-e, hogy az emberek, a civilek mozduljanak, fogjanak össze amikor nagy a baj? Lehet, hogy csak nekem volt hiányérzetem, de azt vártam, hogy legalább megszólaljon a NEAK valamelyik illetékes vezetője. Kérdés nélkül is mondhatták volna, hogy ez egy akkora összeg amelyet nem tudnak kigazdálkodni, mert azzal másoktól vennék el a gyógyulás lehetőségét.
Lehetett volna indok az is, hogy ez egy olyan készítmény, amelyik nem bizonyított eleget, és még Európában sem törzskönyvezték. Érvelhettek volna, hogy az egyedi méltányosság megadásához idő kell, aminek megvan a protokollja. Ha morgolódtunk is volna,de talán elfogadtuk volna az indokokat, mert biztos, hogy hiteles adatokkal tudták volna igazolni, hogy az egészségpénztár nem egy feneketlen zsák. Nem szeretnék a lélegeztetőgép kontra stadion elcsépelt közhellyel élni. Sokkal, de sokkal összetettebb, szerteágazóbb probléma ez. Számos etikai kérdést felvet, amikre nincsenek jó , mindenki által elfogadható válaszok. Nem lennék annak a hivatalnoknak a helyében, aki reggel a munkahelyére beérve az első kávé után nekiáll az íróasztalán levő irathalomból kiválasztani azokat, akinek megítélik az egyedi méltányosságot.
Mégis mi van azokkal, akiknek nem ilyen talpraesettek, mindenre elszántak a szülei, akik nem tudják ilyen hatékonyan használni a nyilvánosságot, a közösségi médiát? Ők magukra maradnak?
Még egyszer leszögezem, hogy nem a döntéshozók szakmai és emberi képességeit vonom kétségbe akiknek naponta kell dönteni orvosi leletekből, hogy ki kaphat többet a közösből. Arról azonban igenis lehetne vitát nyitni, hogy az egészségügyi kassza mennyivel lehetne nagyobb. Honnan lehetne átcsoportosítani eszközöket, hogy minél szélesebb kör kapja meg az esélyt.
Mondom mindezt személyes érintettség okán is, egy sikeres kemoterápiás kezelés után. A szer szőnyegbombázása nemcsak a rákos sejteket pusztította el, hanem járulékos veszteségként az immunoglobulin szintet is szinte teljesen lenullázta. Emiatt három hétnél tovább nem is tudtam egyfolytában dolgozni, mert mindig sikerült összeszedni valamilyen fertőzést, ami rendszeresen tüdőgyulladásba torkolt. Nekem egyedi elbírálással engedélyezett a NEAK egy hat alkalmas immunterápiát, aminek az ára egy középkategóriás használt autó értékének felel meg. Bízom benne, hogy fél év múlva már én is teljes életet tudok majd élni, és folyamatosan dolgozhatok, és nem rándul össze a gyomrom ha valaki eltüsszenti magát mellettem.
Mégsem tudok nem gondolni azokra, akiknek nem jut a közösből, vagy az adakozásból. Pedig ők is megérdemelnék az esélyt akárcsak Zente, vagy én. 
Nem szeretném az összefogás sikerének eufóriáját semmiféleképpen beárnyékolni.Én is tiszta szívből örülök a sikernek. Mégis ha holnap felébredünk kezdjünk el gondolkodni. Van min...


Mi lehet Elek Zoltán titka?

"Hello, hello sziasztok!"
Nézem értetlenül, magamon is meglepődve, miért áldozok ennyi időt arra, hogy megnézzem, hogyan készíti el Elek Zoltán az angol királynő kedvencét a teát, és a híres francia receptet a kanapét. Egyszerűen érthetetlen miért vagyok képes több mint tizennyolc percet rászánni, hogy végigkövessem hogyan készül egy tea ártézi vízből, és mellé a kiflikarikákra kent tömlős sajt párizsival, savanyú uborkával, erős paprikával és mustárral ízesítve. 
Hihetetlen...
Itt van ez a középkorú, szemüveges rózsaszín inges, terepmintás nadrágos férfi, beszédhibás narrációjával. Esetlen, körülményes mozdulataival képes hosszú perceken át beszélni a nyilvánvalóról, és bemutatni a semmit ma, amikor ahhoz vagyunk szokva, hogy annak aki fel akarja kelteni a figyelmünket csak másodpercei vannak erre. Óriási harc folyik a néző kegyeiért ebben a pörgős, gyorsan változó világban, hogy ne kattintsanak el  máshova. Szerkesztési, vágási bravúrok kellenek, hogy elérjen a célközönséghez az üzenet . Ezt nem elég megtanulni, tehetség is kell hozzá. Még így is csak egy csekély szám töri át a gátat, és éri el a kitűzött célt.
Elek Zoltán igazi influencerré nőtte ki magát. Megfejthetetlen hogyan képes befolyásolni, a több mint százezer követőjét YouTube csatornáján. Rajongótábora egyszerűen csak Mesternek hívja. Több-e ő Uhrin Benedeknél, Szalacsi Sándornál, Polgár Jenőnél, akik annak idején cunamiként söpörtek végig az interneten, hogy aztán a feledés homályába merüljenek. 
Talán valamennyire más. Ő is vágyik, az öt perc hírnévre, de úgy tűnik, mintha ösztönösen, jó érzékkel menedzselné magát. Mindig egy kicsit tovább lép. Attól nem kell tartani, hogy maradandót fog alkotni, de az biztos, hogy még egy ideig hallani fogunk róla. Még nem érte el a csúcspontját az Elek Zoltán őrület. 
Vajon mi lehet a Mester titka, ami őt ilyen népszerűvé tette?
Az alapötlet zseniális. Olyan oktatóvideókat készít, amelyek bevezetik a "tudatlant" a szalonnás rántotta, tojásos lecsó, rakott krumpli, töltött sajtos párizsi vagy a bolti hamburger sütés rejtelmeibe. Olyan titkokat árul el, amire a legkétbalkazesebb kezdő szakács is pillanatok alatt rájön magától is. 
A szlengbe biztos be fog épülni néhány aranyköpése, mint a "csak a szék ne recsegjen", vagy egy-egy szó kiejtése amiről nem lehet eldönteni, hogy tájszólás-e vagy csak egyszerű beszédhiba (toás, úbóka, ola).
Abban talán egyet érthetünk, hogy nem viccesek a videói. Nem csapdossuk a térdünket a nevetéstől amikor végignézzük a főzős műsorait. A bénázása mégsem kelt szánalmat a nézőben. Talán egy kicsit magunkra is ismerhetünk, hiszen mi is szoktunk néha ügyetlenkedni még egészen egyszerű dolgokkal is. Úgy tűnhet, hogy egy közülünk, de azért mi jobbak vagyunk tőle a mindennapi életben. Szórakoztató lehet ahogy többszöri használat után is kihívás neki az indukciós főzőlap kezelése, de végül mégis megold minden felmerülő problémát. Vágás szinte alig van benne, ettől nem lesz feszes a cselekmény, minden nyúlik, mint a rétes, de végig odaszögezi a nézőt, aki abban bízik, hogy a végén lesz talán valami csattanó, ami feloldozza az alól, hogy ilyen semmirevaló dologgal múlatta az idejét. De nincs csattanó, nincs tanulság, nem maradnak megválaszolatlan kérdések, csak az űr. Ilyenkor dől el, hogy valaki rajongó lesz-e, vagy örökre elhatárolódik. 
Az fanoknak igazi csemege lehet a napokban megjelent Fagyi készítése egyszerűen, vagy Dacsó Péternek Sushi című vieója, ami kihagyhatatlan.
Végül csak annyi: "Hello, hello, sziasztok!"

https://www.youtube.com/watch?v=j9i_NRLmvsg

A postáskisasszony

Az utóbbi években nagyon ritkán jártam postán. Amióta megtapasztaltam, hogy egy csomó időt, és bosszankodást megspórolhatok, ha interneten keresztül fizetem be a számlákat nem volt okom felkeresni ezt a patinás, nagy múltra visszatekintő intézményt. Kézzel nagyon ritkán írok levelet mióta a kapcsolattartásra az e-mailt, vagy a messengert használom. 
Most mégis úgy alakult, hogy bélyeget kellett vennem a postán. Délben a legnagyobb hőségben indultam neki, abban bízva, hogy ilyenkor csak nem lesznek sokan. Benn kellemes hűvös fogadott. Valóban igazam volt, csak hárman voltak előttem, és négy munkaállomáson is dolgoztak. Volt egy kis időm bámészkodni, míg sorra kerültem. Nosztalgikus hangulatban néztem körül, azt kutattam tekintetemmel mi változott az utóbbi években. Ami feltűnt, hogy szalagkorlát választja el a várakozókat az ügyintézőktől. A korlát első oszlopán egy nagy betűkkel nyomtatott felirat hívta fel a figyelmemet a házirendre, hogy itt várakozzak, és várjam meg míg szólítanak. A gyengébbek kedvéért a kordon másik végén is megismételték ugyanezt a felszólítást. Valószínűleg még ez is kevésnek bizonyult, mert gondos kezek narancssárga szövegkiemelővel hangsúlyozták ki mindkét papíron, hogy várakozzak, amíg szólítanak. Mikor sorra kerültem szabálykövető magatartással türelmesen vártam hogy hívjanak. Egy szabad ügyintéző volt, de ő éppen egy másik kollégájával tárgyalt valamiről. Hamar befejezték, mert meghallottam az utasítást: "Tessék jönni!". Odabattyogtam, illedelmesen köszöntem, és előadtam mi járatban vagyok:
- Kérek egy bélyeget levélre, Budapestre.
Ez a mondat szemmel láthatóan meglepte a postáskisasszonyt. Elkerekedett szemmel emelte rám a tekintetét, tanácstalanul körbenézett az asztalán, majd így válaszolt:
- Itt nincs ilyen.
Ez a mondat viszont engem lepett meg. Lehet, hogy elbambultam, és nem is postán vagyok? 
- Akkor mégis hol vehetnék bélyeget?
A postáskisasszony továbbra is hezitált, majd mentőötletként hátrafordult a kollégájához, akivel az előbb beszélt.
- Árulunk mi bélyeget?
Ő is tanácstalanul megvonta a vállát, de eszébe jutott egy mentőötlet:
- Talán az első ablaknál a Posta shopban...
Mint aki a társasjátékban rossz mezőre lépett, visszaálltam a sor végére, de most már célirányosan. Kivártam, hogy szabad legyen a postashopos kisasszony. Megvártam míg szólít, majd újra előadtam a bánatom. Ő már értette a problémámat, mert szolgálatkészen felpattant a székről, felkapott egy kulcscsomót az asztaláról, és mondta, hogy mindjárt hozza a bélyeget. Aztán hirtelen megvilágosodott, mert eszébe jutott, hogy nem is kell sehová sem mennie, mert itt is van valahol. Rövid keresgélés után leemelt a polcról egy megfakult zöld irattartót. Kinyitotta és elkezdett benne lapozgatni. Katonás rendben sorakoztak benne a lila BKV-s vonaljegyek, kaparós sorsjegyek tömkelege, majd a vége felé előbukkant egy ív bélyeg. Óvatosan letépett egyet a perforáció mentén. Egy csippantás a vonalkód leolvasón, és már mondta is:
- Százhúsz forint.
Kifizettem, és óriási kő esett le a szívemről. Mégiscsak van remény. Nem fordult ki teljesen a világ a négy sarkából.

Lesz-e pedagógus sztrájk ősszel?

Még alig száradt meg a pecsét a bizonyítványokon, de már most látszik, hogy gyűlnek a viharfelhők amik beárnyékolják a tanévkezdést. Még egy bő hét, és a pedagógusok is megkezdik az irigyelt nyári szabadságukat. Az oktatáspolitika az évek óta bevált remek időzítésével a nyár elején csepegteti a "reformterveit". Szinte minden napra jut egy ötlet, amit kihúznak a kalapból, ami már egyenként is hátborzongató. A tanév végére a pedagógusok már annyira fáradtak, hogy már erejük sincs a felháborodáshoz. A rengeteg ingyen helyettesítés, adminisztráció, azonnali adatszolgáltatás, év végi továbbképzés kizsigerelt mindenkit. Már csak arra várnak, hogy a diákok után ők is megkezdjék a vakációt, és az iskola tájékára se kelljen menniük. 
Pedig ha a beígért tervek megvalósulnak, rá kell jönni, hogy még mindig van lejjebb. A következő tanév még nehezebb lesz...
A pedagógus szakszervezetek, és az oktatással foglalkozó szakmai- és civilszervezetek erősen kongatják a vészharangot. A változások a közoktatás egészét érintik az óvodától kezdve a középiskolákig. Elég csak megemlíteni az iskolaérettség adminisztratív bevezetését a kötelező hat éves kezdéssel, amivel semmibe veszik az óvónők szakmai kompetenciáját a gyerekek érettségének megítélésében. Az óvodapedagógus hiány megoldására belengetett szándékot, hogy középfokú végzettséggel is lehessen dolgozni óvodai csoportban, hiszen gyereket nevelni mindenki tud. Vagy a magántanulói státusz intézményvezetői engedélyezésének megszüntetését, amivel a lehetőségét is megakadályozzák, hogy kitörjön valaki az uniformizált közoktatás keretei közül. A kötelező jeggyel történő osztályzást, csorbítva a szöveges értékelés lehetőségét. Nem beszélve a középfokú oktatás már szinte megszámlálhatatlan átszervezéséről, amelyek egyike sem szolgálja a gyerekek érdekeit. Végül, de nem utolsó sorban ott van az intézményvezetők kinevezésének megváltoztatása. Még azt az áldemokratikus jogot is elveszik a pedagógusoktól és a szülőktől, hogy elmondhassák a véleményüket egy vezetőről. Az indoklás nélküli igazgató kinevezés, és felmentés nem fogja az oktatás színvonalát emelni. Az eddig sem túl hangos intézményvezetők gondolkodás nélkül be fognak állni a sorba, és szolgai módon végre fogják hajtani az utasításokat.  
A tárgyalások, érdekegyeztetések mind-mind eredménytelenek maradtak. Már a PSZ is belátta, hogy minden ilyen irányú törekvés eredménytelen. Az ámokfutás megállítására már csak a végső eszköz maradt az országos sztrájk. Most mégis nagy összegben mernék arra fogadni, hogy ebből őszre nem lesz semmi. Először is a kormány mindent meg fog tenni, hogy minél több akadályt gördítsen a nyomásgyakorlás elfojtására. Kinyújtott csápja a Klebersberg Központ valószínűleg ősszel is azon az állásponton lesz, hogy nem időszerű a munkabeszüntetés, ezért a végtelenségig fogja húzni a tárgyalásokat a törvényben előírt elégséges szolgáltatásról. A két reprezentatív szakszervezet bénázásukkal, és széthúzásukkal nem fogja segíteni a sikeres érdekérvényesítést. Mégis a legnagyobb akadály maguk a pedagógusok lesznek. Lesznek-e  tantestületekben olyan emberek, ahol valaki a kezdeményezés élére állnak, vállalva ennek minden következményét. Lesznek-e kollégák akik a morgáson, és a felháborodott Facebook-os hozzászólásokon kívül többet is hajlandóak tenni. Lesznek-e olyan kollektívák, ahol egységesen le fogják tenni a munkát? Vajon sikerül-e a kezdeményezés mellé állítani, és meggyőzni a szülőket, hogy a jelenlegi út nem a gyermekük érdekeit szolgálja? Egyáltalán lenne-e hajlandóság egy többnapos sztrájkra, aminek már lenne valamilyen nyomásgyakorló hatása.
Szerintem ezek a feltételek még nem adottak. Hiába gondolják már sokan, hogy ettől lejjebb már nincs, még korántsem értünk el a gödör aljára, amikor azt mondhatjuk, hogy most már minden mindegy. Még mindig sokan féltik az állásukat, pedig már ott tartunk, hogy nem az intézményvezetők válogatnak, hogy kit alkalmazzanak, hanem a munkavállaló alkupozíciója az erősebb. A pedagógus hiány évről-évre nagyobb lesz. Aki teheti elmenekül a korkedvezményes nyugdíjba, vagy pályaelhagyó lesz. Az tanárképzésből kikerülők csekély hányada veti meg a lábát a pályán. Nem kell sokat várni, hogy visszajöjjenek a '70-es, '80-as évek, amikor az iskolákat ellepték a képesítés nélküli pedagógusok. Az első lépések már meg is történtek, hiszen akik a nyelvvizsga hiánya miatt nem kaptak diplomát, minden probléma nélkül munkába állhatnak. A feladatok, az adminisztratív terhek pedig csak egyre növekednek. A tantestületek egyre megosztottabbak lesznek, a megnövekedett terheket nem lehet egyenletesen elosztani, hiszen az óraadókat, és a pályakezdőket nem lehet beosztani helyettesítésre, ügyeletbe, nem lehet az óraszámukat a végtelenségig növelni. Az alapellátás már most veszélyben van, hiszen a tanításra, az órára való felkészülésre jut a legkevesebb idő. Mindennaposak a gyermekmegőrzéses, szabadfoglalkozásos, udvarra kimenős órák.
Mikor lesz változás? Majd ha nem csak recseg-ropog a rendszer, hanem meg is roppan. Csakhogy akkor már késő lesz. A legfontosabbat, legértékesebbet veszélyeztetjük nap mint nap.
A gyermekeink boldogulását, jövőjét.


Távolban egy fehér hajó 2

Hosszú utat járt végig eddig. Kanyargósat, meredek emelkedőkkel tarkítottat, sokszor tövises bokrokkal szegélyezettet. Néha beleragadt az út sarába, de mindig sikerült kirángatnia lábát a ragacsos ölelésből. Meg-megbotlott, el is esett, de sikerült talpra állnia, akkor is amikor azt gondolta nincs tovább.
Most, hogy újra megbicsaklott az élete érezte, hogy ez most mégis más Ha sikerült is felállnia, tudta, hogy ez nem olyan, mint a többi lecke. Tudta, hogy soha többé nem lehet már ott folytatni ahol a történet félbeszakadt.  
Nekivetette a hátát a sziklának, és kényelmesen elhelyezkedett. A fejét hátrahajtotta és becsukta szemét. A felkelő nap a fényével már nemcsak világított. A melege átitatta a levegőt, a vizet, a köveket. Egy izzadtságcsepp gördült végig homlokán. Egy ideig a szemöldökén egyensúlyozott, majd rácsöppent a szemüvegére, és végiggördült rajta. A vékony csík a szeme előtt megtörte egy kicsit a valóságot, elmosódtak az éles határok. Egyre nyomasztóbb lett a meleg. Kibújt a ruhájából, és óvatosan beleereszkedett a vízbe. A kellemes hűs lehűtötte felhevült testét. Lemerült a víz alá, tempózott néhányat, majd újra a felszínre bukkant. Lassan, módszeresen elkezdett úszni a nyílt víz felé. Nem kapkodott, beosztotta erejét, ügyelt a légzésére. Az apró hullámok néha az arcába csapódtak. Szemmagasságban csak a békés kékség látszott. Több percig tempózott rendületlenül, mint aki biztos benne, hogy eléri a végtelent, csak idő kérdése. Egy idő után kezdett már fáradni, és a hátára fordult, hogy a vízen lebegve megpihenjen. Ahogy visszanézett újra meglátta a sziget távolodó partjait ahonnan elindult. Egy pillanatig még tétovázott , hogy ússzon-e még tovább, vagy forduljon vissza. A hátán lebegve lassan megindult visszafelé. Teljesen elnyúlt a vízen, lassú kar és lábtempóval elkezdett úszni. Amikor partot ért megszárítkozott, komótosan felöltözött, és visszaindult a ház felé.
 Útközben meggondolta magát, és elkanyarodott a kis halászfalu központja felé. Arra gondolt beül a kedvenc kávéházába a sétányon. Ahogy közeledett a kikötő felé egy kisebb csődületre lett figyelmes. Egy halászhajó kötött ki éppen a mólónál. Most tért vissza a hajnali halászatból. Valószínűleg nem volt túl gazdag a zsákmány,mert a nem a halfeldolgozónál kötöttek ki. Ilyenkor a faluban adják el a halaikat a helyieknek, és a turistáknak. Többen ott toporogtak a móló szélén, és türelmetlenül várták már, hogy kikössön a kis hajó. A kapitány méltóságteljesen közelítette meg a partot, majd amikor már egészen közel ért hirtelen hátramenetbe kapcsolt, így fékezve meg a siklást. Az egyik halász partra vetette a kötelet. Rögtön akadt segítő aki a kikötői bakra akasztotta. A vastag kötél lassan megfeszült, és nyikorgó hangot adott ki, mint amelyik bármely pillanatban elpattanhat, mint a túlfeszített húr a gitáron. A már rögzített bárka tatja is lassan a part felé sodródott. Ott is partra dobták a kötelet, amit a csévélő nyikorogva visszatekert egészen addig, míg a móló kőfalához nem tapadt a hajó. Közben ketten a hajó gyomrából kiadogatták a műanyag ládákat, ami tele volt halakkal, és mindenféle tengeri herkentyűkkel. Valóban szegényes volt a mai fogás. Talán egy féltucat láda sorakozott a fedélzeten. Ma nem kerestek semmit sem a halászok, jó esetben az üzemanyag költségét fedezi a mai fogás. Nemcsak az emberek sorakoztak a hajó körül, hanem egy sirályraj is ott körözött a levegőben éktelen rikácsolással abban reménykedve, hogy nekik is jut a zsákmányból. A helyiek egyből lecsaptak az értékesebb, nemesek halakra. Mire Mr Shepherd sorra került, már alig volt miből választani. Egy kisebb kupac tintahal mellett döntött. Lemérték, műanyag zacskóba rakták. Azt konstatálta, hogy meg van a mai ebéd, csak a piacon kell vásárolnia néhány zöldséget, és máris megvan a fejedelmi lakoma, csak el kell készítenie.
Amikor hazaért az ajtóban a kutya várta. Ott ült, és vigyázott a házra. Amikor meglátta, örömét éktelen farokcsóválással fejezte ki, felkavarva a vöröses port. Nem ment elébe, megvárta míg odaér. Ahogy közelebb ért magasba emelte az orrát, és beleszimatolt a levegőbe. Megérezte a hal szagát, amitől még jobban izgalomba jött, és a farkával már egy kisebb porfelleget kavart maga körül.
- Maradjál már már! Kapni fogsz belőle, ne aggódj.
Nekiállt megtisztítani a halakat. Megragadta a fejét, és egy határozott mozdulattal elválasztotta a testtől. A belsőséget kidobta, majd késsel megtisztogatta. Ekkor jutott eszébe az első alkalom, amikor kalmárhalat készített. Akkor a halpiacon vásárolt, és tanácsot kért az eladótól hogyan készítse el. Az idős férfi készséges volt. Elkezdte sorolni mit kell tenni vele, hogy konyhakész legyen. Azonban borzasztóan hadart, és valamilyen helyi dialaktusban beszélt. Mr Shepherd megértette a lényeget kivéve egy fontos momentumot. Amikor az eladó arról beszélt, hogy a megtisztított halat forró vízbe kell tenni, csak néhány pillanatig kell benne hagyni, hogy le lehessen húzni a nyálkás részt a testéről, és máris lehet darabolni, sütni. Ő viszont elkezdte főzni. Néhány perc múlva megszurkálta, hogy puhul-e már a hús. Még kemény volt. Fél óra múlva újra megnézte,de valahogy úgy tűnt, mintha még keményebb lenne. Várt még egy fertályórát, és akkor úgy döntött most már biztos jó lesz. Felkarikázta, és aranybarnára sütötte fokhagymás vajon. Amikor elkezdte enni az ízével nem volt semmi baj, viszont olyan volt mintha egy gumit rágott volna. Az a vacsora hosszúra nyúlt. Csak komoly izommunkával sikerült kisebb darabokra őrölnie a fogával. Ma már tudja, hogy kell elkészíteni, és átalában jól is szokott sikerülni. Neki legalább is ízlik. A kutyának is. 
Ebéd után a kötelező pohár vörösbor következett. Ezt lassan kortyolgatva fogyasztotta el az árnyékba húzott napozóágyon. Mire a pohár aljára ért elnyomta a buzgóság. Mély álomba merült. Ilyenkor sokszor álmodott is. Intenzív, nyomasztó álmok voltak ezek. Sokszor újraélte élete nagy pillanatait. Sikereket, kudarcokat, csalódásokat, beteljesületlen nagy szerelmeket, világmegváltó tetteket. Soha nem a valós történet pergett le újra, hanem egy kiszínezett, átírt sztori valós szereplőkkel, sokszor valódi, ismerős helyszíneken. Ezek az álmok ritkán hoztak feloldozást, legtöbbször ugyanazok az érzések kavarogtak, szakadtak fel mint a valóságban is. Olyan volt mintha egy utat többször végig kellett volna járnia mindaddig, míg meg nem találta a megoldást. Akkor elmúlt a nyomasztó érzés ébredés után. Mostanában sűrűn álmodott arról hogy eltéved ismerős és ismeretlen helyeken egyaránt. Időnként pánikolva, máskor kacagva saját bénaságán keresi a kiutat a rengetegből. Időnként ismerős ismeretlenek felkínálják a segítségüket, de ő ezt rendre visszautasítja.Egyedül akarja megtalálni a kiutat, miközben majd belepusztul a tehetetlenségbe. Már mindenféle utat kipróbált, és volt már amikor egészen közel volt a célhoz, de akkor útját állta mindig egy nehéz vasajtó egy óriási lakattal amihez nem találta a bele illő kulcsot. Ilyenkor szokott felébredni. A hangulata nyomasztó ilyenkor, de általában örül is neki, mert egy időre megszűnik a szorongás.
Most is így történt. Megizzadva, zaklatottan ébredt. A szíve hevesen zakatolt, a halántéka erősen lüktetett. Remegő kézzel töltött még egy pohár bort, és egy húzásra megitta. Lassan visszazökkent a valóságba, és elindult szokásos koraesti sétájára. A ház mögött egy kis ösvény kanyargott egy magasabb sziklához. Ide szokott felmászni, innen nézte általában a naplementét. Tiszta időben messzire lehet látni. Most is ilyen volt. Ahogy ott állt karbatett kézzel nézett a végtelen felé. Egyszer csak megjelent a horizonton, a távolban egy fehér hajó. Akármennyire is erőltette a szemét nem tudta eldönteni, hogy közeledik felé, vagy távolodik tőle...
 

Távolban egy fehér hajó

Shepherd ügynök megborzongott, ahogy a friss hajnali szél befurakodott a a vállára térített takaró alá. Szorosabbra húzta magán a plédet. Bal kézzel görcsösen megmarkolta az álla alatt, a csupasz jobb karja kilógott a jó melegből, de nem fázott, mert a frissen főzött kávé átforrósította a piros bögrét, amit a kezében tartott. Mélyen beleszippantott az illatában. A kávé aromája összekeveredett a sós tengeri levegővel, így egy különös egyveleget alkotva. A szájához emelte a bögrét,és óvatosan belekortyolt. Érezte, ahogy a forró ital kicsit megégeti a nyelvét, majd ahogy lenyeli a melegség átjárja a testét. Nem fázott már. Hátra lökte a takarót a székre, kinyújtotta lábait, megfeszítette izmait, és a támlához vetette a hátát. Egy kicsit megemelte a fenekét, hogy a szabad kezével jobban hozzáférjen a zsebéhez. Rövid kotorászás után egy gyűrött meggörbült cigarettát halászott elő. Szájába vette, majd újra a zsebében kotorászott. Sohasem találja meg az öngyújtót. Sokadik próbálkozásra végre előkerült, és csak nehezen gyulladt meg. Mélyen beleszippantott a cigarettába, és előtört a szokásos reggeli köhögőroham. Ilyenkor mindig átfutott rajta a gondolat, hogy abba kéne hagynia, de ez a késztetés a nap folyamán fokozatosan eltűnt. Mióta nyugállományba vonult, már nem is igazán foglalkozik ezzel. 
Hiába mondta neki az orvos, hogy minden szál egy nappal rövidíti az életét, már nem törődött vele. Megbékélt a megváltoztathatatlannal. Először megijedt, szaladt fűhöz-fához, mindenféle praktikát kipróbált, de semmi sem segített. Aztán jött a letargia... Önsajnálat... Vádaskodás....Depresszió... Aztán megrázta magát, ott hagyta az ügynökséget, és minden hidat felégetve felült az első járatra, majd az első hajóra, és kibérelte ezt a kis házat ezen az isten háta mögötti szigeten a tengerparton.
Ennek már több mint egy éve. Nem hozott magával semmit, csak ami az kis utazótáskájában elfért. A telefonját a hajóról dobta a tengerbe. Nem akart már keresni senkit, és ő sem akart senkivel sem beszélni. Egyedül akart lenni. Úgy érezte van mit megbeszélni saját magával.
Ezt a napszakot kedvelte legjobban. A hajnalt, a napkeltét. Szeretett ilyenkor egyedül lenni. Mikor felkel még félálomban bekapcsolja a kávéfőzőt, elintézi amit reggel el kell intézni, addig a kávé is kész. Kibotorkál a ház elé, és leül a kerti székbe. Felnéz az égre, és nem győzött betelni a látvánnyal. Számtalanszor elhatározta, hogy utánanéz, hogy legalább néhány csillagot felismerjen, de csak a Göncölszekérig jutott, és talán az Esthajnalcsillagot vélte még felismerni, de erre nem mert volna megesküdni. Mindig azzal áltatta magát, majd, ha nyugdíjba vonul, akkor beleássa magát a témába. Ez azonban csak terv maradt, a tudás helyett beérte a látvánnyal.
Elnézett az enyhe fuvallatban remegő pálmafa levelei felett. A Hold sugarát megtörte, és darabokra szaggatta a fodrozódó tenger. Messze egy imbolygó fény tűnt fel a horizonton, talán egy kis halászhajó indult éppen a nagy zsákmány reményében a nyílt vízre.
Mélyen beleszívott cigarettába. A felizzó parázs vörös fénye megvilágította ráncos, foltos kézfejét, áttörve a hajnal fátyolhálóját. 
Csend volt. Már-már nyomasztó csend. A kabócák sem ébredtek még fel, a szék melletti levelek susogását elfojtott köhögése zavarta meg. Erre már a kutya is felriadt. Hirtelen felkapta a fejét, beleszimatolt a hajnalba, majd komótosan felkelt. Megrázta bundáját, mellső lábait megfeszítve akkorát homorított, hogy a szügye leért a földre. Újra felállt, hatalmasat ásított, és komótosan megindult felé. Megállt a szék mellett és ráemelte sötét, csillogó szemét.
- Nem kell aggódni, még megmaradok.
A kutya elterült a lába előtt. Oldalára dőlt, majd újra elaludt. Végignézett az alvó állaton, és eszébe jutott amikor hozzácsapódott. Talán egy fél éve lehetett, amikor megjelent a ház körül. Ott ólálkodott napokig. Először tudomást sem akart róla venni. Aztán egy napon adott neki ételmaradékot. A kutya egyből behabzsolta, majd azonnal eltűnt. Másnap újra megjelent, és lassan odaszokott. Nem törődött vele, csak enni, és inni adott neki. Még csak meg sem simogatta. Szándékosan nem akart neki nevet sem adni. Nem akart már senkihez sem érzelmileg kötődni semmilyen szinten sem, még egy állathoz sem. Nem akart többször csalódni, és azt sem akarta, hogy benne csalódjanak. 
Az utolsó korty kávé már jéghideg volt. Az üres bögrét letette maga mellé a földre. Felállt, kezeit az ég felé emelve nagyot nyújtózkodott. Újra a zsebében kotorászott, kivette az utolsó szál cigarettát, és rágyújtott. Az üres dobozt összegyűrte, a térdei kicsit megrogyasztva, laza csuklómozdulattal a nyitott kuka szájába célzott. A papírdoboz a kuka oldaláról a földre pattant. Sóhajtott egyet, odament lehajolt és a szemét közé dobta.
Megindult a szokásos kora reggeli sétájára. A kisebb kavicsok megcsikordultak a papucs talpa alatt. A kutya felriadt álmából, és felkapta a fejét. Kérdőn nézett rá a félhomályban.
- Ne aggódj, nemsokára jövök.
Megindult a kis ösvényen ami a háztól vezetett le a partig. A kis út szinte beleolvadt a környezetbe, csak az avatott szem tudta elválasztani a kopár szegényes növényzettől. Még sötét volt, de a holdfényben kirajzolódtak az ismerős kövek bokrok, fák. Óvatosan lépkedett, mert eléggé meredek volt az ösvény. Ahogy közeledett a parthoz a csendet kitöltötte a hullámok halk morajlása, ahogy a partot nyaldosták. Amikor leért ráült a Kőre. Mindig itt szokott megpihenni. Innen szokta a napkeltét megcsodálni. A sziget északi csücskén volt, ami a nyílt tenger, a végtelen felé nézett. Kicsit jobbra kellett fordulnia, hogy meglássa ahogy a víz kéksége elválik az égtől. Nézte ahogy a fehérlő fényt felváltja az aranyló napsugár. Lassan szétterpeszkedik a vízen, és a fénye mint sok-sok csillagszóró szikrákat hány a víz felszínén.
Mérhetetlen nyugalom, és üresség szállja meg ilyenkor a lelkét. A rossz gondolatok elpárolognak, és befogadja a környezete harmóniáját. Felfedezi a szépséget, az összhangot, ami mellett eddig élete során elsétált. Mit elsétált, elrohant. Mert mindig volt valami fontos dolog, mindig el kellett valamit intézni, mindig lopkodni kellett a perceket. Most megállt, és megpróbálja a lehetetlent, bepótolni az elmulasztottakat. Végig gondolja az utat a kezdetektől...

Karácsony - ahogy mi ünnepeljük

Lehet-e valami újat mondani a karácsonyról?  Az agyonkoptatott közhelyeken kívül van-e még eredeti gondolat? Újdonság már csak az egyéni történetek lehetnek, amik egy kicsiit mások, mint a sokszor hallott frázisok, szokások.
Minden családnak megvan a maga szokásrendje, amit otthonról még gyermekkorából, hozott, vagy az évek folyamán maguk alakítottak ki. Így van ez nálunk is.
Előrebocsájtom, hogy mi délvidékről származunk, ahol egy kicsit mások a tradíciók. Sok mindent megőriztünk ebből az évtizedek alatt, amik kiegészültek új felvett elemekkel is. 
Az ugye teljesen egyértelmű, hogy a karácsonyt a háziasszony viszi el a hátán. Kora reggel beveti magát a konyhába, és egész nap hámoz, aprít, szeletel, kever, ízesít, mosogat, majd kezdi előröl. Férfi embernek nincs helye  itt. Először is csak láb alatt lenne, ügyetlenkedne. Beleszólna mindenbe, és olyan kérdéseket tenne fel, amitől csak falra mászna a háziasszony. Jobb a békesség. A ház urára marad ilyenkor a gyerekekkel való foglalkozás míg kicsik, a boltba futkosás, ha éppen hiányzik valami, és természetesen a karácsonyfa faragása. Jobb esetben a terítés megkezdése is a férfiúi feladatok közé tartozhat, de ezt ki kell érdemelni. Az utolsó simítások azért a háziasszony hatásköre. 
Nálunk a szenteste sokkal puritánabb, mint általában. Először is nem eszünk halat. Nem azért mert nem szeretjük, csak azért mert nálunk ez nem szokás. Másodszor nem zabáljuk magunkat ájulásig. Ezt meghagyjuk karácsony napjára. A szenteste valóban este van. Akkor ülünk asztalhoz, napközben böjtölünk. Maga a menü végtelenül egyszerű: bableves, mákos guba, bejgli és sütemények. A bableves nélkülözi a máskor elengedhetetlen füstölthúst. Kizárólag bab, sárgarépa, fehérrépa, egész hagyma, és krumpli van benne. Egyedüli luxusnak az számít, hogy vajjal van berántva. A leves mellé a házi készítésű fonott nagykalács dukál. Ebből a tésztából kell lecsípni egy keveset, amiből a guba készül.
Az ünnepien megterített asztal alá a felnőttek foglalkozására jellemző néhány tárgyat szoktak tenni. Nálunk könyv és toll került az asztal alá, utalván pedagógus mivoltunkra. Idén bővült a család, idősebb fiam barátnője is velünk töltötte a szentestét. Amikor elmondtuk, hogy miért terítünk az asztal alá is, akkor azt mondta nyissunk egy excel táblát is, és tegyük a könyv mellé, mert ő azzal dolgozik nap mint nap.
A megterített asztal közepére kerül egy tálkába piros alma, héjas dió és fokhagyma, valamint méz. A vacsora mézes pálinkával kezdődik. Ez nem azok a néhány éve divatba jött förtelmes löttyök. Mézet melegítünk egy edényben, hozzá önjük az igazi jófajta házipálinkát. Egy kisit együtt melegítjük, de nem sokáig, nehogy elszökjön az alkoholtartalom. Karácsonykor gyerekként én is kaphattam ilyenkor egy fél kupicával. A pálinka után a házigazda egy almát annyifelé vág ahányan körülülik az asztalt. Ha sikerül úgy elvágni, hogy nem esik a magházból mag, akkor a következő évben bárkit bárhová is sodorja az élet visszatalál a családi asztalhoz. Az almacikket ezután mézbe mártjuk és úgy esszük meg. A diót mindenki maga töri fel. Ha nem férges belülről a dió egészségesek leszünk egész éveben. A dióbelet is mézbe mártva fogyasszuk el. A mézbe mártott fokhagymából  is megeszik mindenki egy gerezdet. Ezzel a hiedelem szerint a gonoszt űzzük el. A háziasszonynak úgy kell megszervezni a logisztikát, hogy minden a keze ügyében legyen, mert ha leült nem szabad felkelnie az asztaltól a vacsora végéig, mert különben nem fognak tojni a tyúkok a következő évben. A bableveshez a ház ura áldja meg a kalácsot, beköszönti a karácsonyt, és mindenkinek tör a kalácsból. Vacsora után amikor leszedjük az asztalt a terítőt nem tisztítjuk le, hanem a morzsákkal, dió- és fokhagymahéjjal, összehajtogatjuk, és kitesszük az erkélyre, hogy az angyalkák is csipegethessenek a vacsorából. Az asztalterítő kinn marad egészen vízkeresztig, csak akkor szórjuk le róla a maradékot. Vacsora után jön a beszélgetés, iszogatás és az ajándékok tüzetesebb szemrevétele. 
Az igazi nagy evések karácsony napján esnek meg. Ekkor bepótoljuk a szenteste böjtjét. 
Érdekesek a fiúk, akik már felnőttek. Ők is ragaszkodnak a gyerekkorban megismert hagyományokhoz. Olyanok mint amikor gyerekek voltak és hallgatták az esti mesét. Ha fejből mondtuk az ezerszer hallott mesét hiába próbáltunk rövidíteni rajta, figyelmeztettek, hogy a múltkor nem így meséltük.

Boldog, békés karácsonyt mindenkinek.

Sorsok, emberek

"...Taxi! ... Taxi! ... Na végre, csak hogy megállt. Gyere Lajos segíts lábra állni. Nagyon fáj a lábam.Csak segíts felállni utána tudok már járni. El kellene hoznod a cipőmet, mert így nem tudok menni. Tudod azt a fehér makkoscipőt. Jaj, istenem...Nagyon fáj. Képzeld csak kérlek szépen, amikor Svédországban jártam a filmem bemutatóján, mindenki azt hitte, hogy én vagyok az elkövető. Amikor megjelentem a moziban ujjongott a tömeg. Amikor megláttak, a nevemet kiabálták. Nem vagyok egy érzelgős típus, de nagyon meghatódtam. Nagyon jól esett az a szeretet ahogy fogadtak. Még a könnyem is kicsordult. Akkor több hétig kinn voltam Svédországban éppen interjút adtam egy újságírónak. Akkor már tudtam egy kicsit svédül. Na nem sokat, de néhány szó rámragadt. Ő is azt mondta, hogy milyen fantasztikus volt az alakításom. Neki is elmondtam, hogy mennyire jól esett az emberek szeretete. Elmeséltem neki is mennyire megérintett a fogadtatásom. Kérlek szépen sztár voltam Svédországban. Amikor megjelentem a moziban tombolt a tömeg...."

Nem tudtam aludni az állandó beszédtől. Megnéztem hány óra van. Hajnali fél egy. Pista bácsi az esti gyógyszerosztástól folyamatosan beszélt. Csapongva, összefüggéstelenül. Tegnap délben az ebédnél voltak tiszta pillanatai. Míg a nővér etette elmesélte neki, hogy eladta a lakását Zuglóban, annak az árán, és  a hét milliós beugrót kifizetve került az otthonba. Nincs már senkije. 94 évesen évekkel ezelőtt elvesztette feleségét, a fia ötvenhat évesen halt meg. Egyetlen unokáját évek óta nem látta. A menye vert éket a kapcsolatukba. Amikor a nővér megkérdezte mivel foglalkozott aktív korában azt mesélte, hogy munkajogász volt, aztán meg évekig vetető beosztásban dolgozott a BKV központi garázsában. Beszéd közben a hangja elhaló, sokszor alig érthető volt, de összeszedetten tudott válaszolni a kérdésekre.

"...Katika hol a menetlevél? Tudja nagyon jól, hogy enélkül nem mehet sehová se a kocsi. Nem is emlékszem, hogy hogyan kerültem ide. Nem tudja busszal hoztak, vagy gyalog jöttem? De hiszen ebben a buszban nincs is motor! A menetlevelet rendbe kell tenni, mert ez így nem maradhat. Jöjjön ki kell találnunk valamit. Hogy gondolta, hogyan fogom kilencvennégy évesen hajtani a kocsit. Nem volna szabad. Csak segítsenek lábra állni, és akkor megoldom, meg szerezzenek egy cipőt. De tegyük végre rendbe a menetlevelet, mert így nem lehet átadni. Nem szabályos.  A nélkül nem mehetünk sehova. Nem is emlékszem pontosan ki hozott ide. Vissza kell vinni a kocsit a garázsba, de ehhez szabályos menetlevélre van szükség. Anélkül nem mehetünk sehova. Hova tűnt a motor a buszból? Na ez nem az én problémám, csak a menetlevél legyen rendben. Jöjjön Katika tegyük rendbe, mert ez így nem maradhat. Nem szabályos..."

A monoton beszédet az éjszakás nővér törte meg. "Pista bácsi most már elég legyen a beszédből, tessék aludni! Nem hagyja a szobatársait sem pihenni. Két óra van most már csend legyen, igya meg ezt a gyógyszert!" 
Első nap amikor megláttam Pista bácsit magatehetetlenül feküdt féloldalán az ágyon. A köszönésem nem fogadta, apró barna gombszemei világítottak a sápadt borostás beesett arcon. A semmibe révedt tekintete, és mély fájdalmat tükrözött. A karján vékony pergamenszerű bőre tele volt véraláfutásokkal az eldurrant vénáktól. Halkan nyögött, és időnként zihálva vette a levegőt. Éppen kipakoltam a táskámból amikor alig hallhatóan megszólított. "Segítene megfordulni, nagyon fáj a hátam." Odaléptem hozzá a hóna alá nyúltam, de a tehetetlen testet meg tudtam mozdítani." Szólok a nővéreknek, ők majd segítenek." Lemondóan sóhajtott, és csak annyit mondott.  "Nem kell." Szegény teljesen magatehetetlen volt, teljesen kiszolgáltatott. A legalapvetőbb emberi szükségleteit sem tudta egyedül elvégezni. Ráadásul be volt zárva elméje megroppant börtönébe, de talán akkor volt neki könnyebb. Amikor tiszta pillanatai voltak, csak a végtelen szomorúság csordogált apró barna gombszemeiből.

"...Niki! .... Niki!... Hol vagy? Hányszor kell, hogy szóljak?! Nem igaz hogy lehet ilyen lusta ez a lány. Niki!... Gyere már! Hová tetted az aprósüteményt? Nemsokára itt vannak a vendégek! Segíts felállni! Csak állíts talpra, hogy menni tudjak. Keresd meg a cipőmet! Így nem fogadhatom a vendégeket. Jó lesz egy papucs is csak ne legyek mezítláb. Hol vannak a sütemények. Melyik, melyik? Tudod nagyon jól az a linzeres. Az a finom, amit a múltkor hoztam. Benne volt a süteményes tálkában. Niki! ... Niki! ... Hol vagy már? Mindjárt itt vannak a vendégek, és fel is kell öltöznöm. Csak segíts felállni, és add ide a cipőm. Így mégsem fogadhatom a vendégeket. Niki!... Niki!... Istenem hol ez a lány? Mindig eltűnik. Hiába magyarázok neki. Szerbusz Károly! Köszönöm jól vagyok, csak nem tudok egyedül felállni. Segítenél? Nagyon fájnak a lábaim. Vegyél süteményt. Niki! ... Hol vagy már?.. Borzasztó lusta ez a lány..."

Hajnali négy óra volt már, és csak percekre tudtam elaludni. Mindig felriadtam az állandó beszédre. Bármennyire is fáradt voltam nem tudtam haragudni a kisöregre. Ott van élete alkonyán, és egyedül ismeretlenek között várja a véget. Abban biztos voltam, hogy várja amikor tiszta pillanatai voltak. Nem beszélt róla, de érezni lehetett, hogy mérhetetlen fájdalmai vannak amikor néhány óránként megfordítják az ágyban, amikor átkötözik felfekvéses sebeit, amikor reggelente megfürdetik az ágyban, és ágyneműt cserélnek alatta. Bármennyire is óvatosak, és empatikusak voltak a nővérek fájdalmat okoztak neki. De amikor kész lett, mindig megköszönte a törődést.Nem volt nála semmilyen személyes holmi. A nővérek saját pénzből vettek neki tusfürdőt, hogy reggelente meg tudják mosni.

"...Képzeld Mihály elvették mindenemet. Én tudom, hogy kik ők, de bedugtak az otthonba. Kisemmiztek. Elvették a telefonom is, hogy ne tudjak beszélni a barátaimmal. De tudják, hogy én mindent tudok. Félnek tőlem. Azért dugtak el az otthonba, hogy ne tudjam leleplezni titkos üzelmeiket. Képzeld még a fogam is kifúrták, és beleragasztottak egy vasat. Nagyon erős ragasztóval. 160 kg a szakítószilárdsága. El akarnak tenni láb alól... Már sokan megjárták. Akik beszéltek levitték őket a pincébe és soha sem tértek vissza... Én ismerem őket. Tőlem félnek. Tudják, hogy jogot végeztem. Hozzám nem mernek nyúlni. A cipőmet is elvették, így nem tudok menni sehova sem. Nem is tudok talpra állni segítség nélkül...."

Megvirradt mire elcsendesedett. Akkor sem aludt, csak bámult a semmibe. A vizitkor megtudtam, hogy mehetek haza, majd félhangosan megbeszélték, hogy holnap visszaküldik Pista bácsit a pszichiátriára. 
Amikor kora délelőtt megkaptam a zárójelentést, elbúcsúztam szobatársaimtól. Pista bácsi nem szólt semmit. Az ajtóból még visszafordultam, és belém égett az a szomorú semmibe révedő vizenyős tekintete.

Magányügy?

Magánügy-e, hogy milyen iskolába jár a gyerek? Az első válaszom, természetesen igen. A szülőnek elvitathatatlan joga, hogy állami, egyházi, alapítványi vagy esetleg magániskolába íratja be gyermekét. Senki sem kérdőjelezheti meg döntése helyességét.
A kérdés mégsem ennyire egyszerű. 
Vajon ugyanolyan minőségű oktatást kap a gyerek egy borsodi állami iskolában is, mint egy magániskolában? Ugyanolyan eséllyel indul az életnek? Minden szülőnek megadatik a választás lehetősége? Odaírathatja a gyermekét, ahol a legmagasabb színvonalú képzést kaphatja? Bármennyire is szeretnénk igennel válaszolni, nem így van. Nem akarok farizeus lenni, hogy ez csak magyar sajátosság. A világon mindenhol így van. A tehetősebb szülő, több esélyt tud adni a gyermekének. Attól, hogy ez sokunknak nem tetszik, még így van. Nem kell ebbe belenyugodni. Minden erővel törekedni kell, hogy ez a különbség minél kisebb legyen. Különösen azoknak, akik érdemben is tehetnek ezért.
Magánügy-e, hogy a politikusaink milyen iskolába járatják a gyermekeiket? Szeretnék úgy válaszolni, hogy természetesen igen, de mégis kérdések merülnek fel bennem. A vezető politikusok azt szajkózzák, hogy soha ennyi pénzt nem öntöttek az oktatásba, mint ők, soha ekkora béremelést nem kaptak a pedagógusok, soha ennyi kitörési lehetőség nem volt, mint amit a mai iskolarendszer nyújthat. Akkor ők miért nem élnek ezekkel a határtalan lehetőségekkel? Miért nem akarnak részesei lenni ennek a kánaánnak? 
Mennyire lehet hiteles, meggyőző  az a politikus, a közoktatás sikereiről papol, miközben a saját csemetéjét kimenekíti onnan. Nem a szülői kompetenciáit vonom kétségbe... Biztos, hogy kiváló apa, és anya lehet. Azt sem állítom, hogy mindenkinek az állami közoktatásban van a helye. Mégis ha újra felteszem a kérdést, hogy magánügy-e, hogy milyen iskolába jár a gyerek, azt kell hogy mondjam, hogy szülőként természetesen igen, de politikus szülőként egyáltalán nem.