"...Taxi! ... Taxi! ... Na végre, csak hogy megállt. Gyere Lajos segíts lábra állni. Nagyon fáj a lábam.Csak segíts felállni utána tudok már járni. El kellene hoznod a cipőmet, mert így nem tudok menni. Tudod azt a fehér makkoscipőt. Jaj, istenem...Nagyon fáj. Képzeld csak kérlek szépen, amikor Svédországban jártam a filmem bemutatóján, mindenki azt hitte, hogy én vagyok az elkövető. Amikor megjelentem a moziban ujjongott a tömeg. Amikor megláttak, a nevemet kiabálták. Nem vagyok egy érzelgős típus, de nagyon meghatódtam. Nagyon jól esett az a szeretet ahogy fogadtak. Még a könnyem is kicsordult. Akkor több hétig kinn voltam Svédországban éppen interjút adtam egy újságírónak. Akkor már tudtam egy kicsit svédül. Na nem sokat, de néhány szó rámragadt. Ő is azt mondta, hogy milyen fantasztikus volt az alakításom. Neki is elmondtam, hogy mennyire jól esett az emberek szeretete. Elmeséltem neki is mennyire megérintett a fogadtatásom. Kérlek szépen sztár voltam Svédországban. Amikor megjelentem a moziban tombolt a tömeg...."
Nem tudtam aludni az állandó beszédtől. Megnéztem hány óra van. Hajnali fél egy. Pista bácsi az esti gyógyszerosztástól folyamatosan beszélt. Csapongva, összefüggéstelenül. Tegnap délben az ebédnél voltak tiszta pillanatai. Míg a nővér etette elmesélte neki, hogy eladta a lakását Zuglóban, annak az árán, és a hét milliós beugrót kifizetve került az otthonba. Nincs már senkije. 94 évesen évekkel ezelőtt elvesztette feleségét, a fia ötvenhat évesen halt meg. Egyetlen unokáját évek óta nem látta. A menye vert éket a kapcsolatukba. Amikor a nővér megkérdezte mivel foglalkozott aktív korában azt mesélte, hogy munkajogász volt, aztán meg évekig vetető beosztásban dolgozott a BKV központi garázsában. Beszéd közben a hangja elhaló, sokszor alig érthető volt, de összeszedetten tudott válaszolni a kérdésekre.
"...Katika hol a menetlevél? Tudja nagyon jól, hogy enélkül nem mehet sehová se a kocsi. Nem is emlékszem, hogy hogyan kerültem ide. Nem tudja busszal hoztak, vagy gyalog jöttem? De hiszen ebben a buszban nincs is motor! A menetlevelet rendbe kell tenni, mert ez így nem maradhat. Jöjjön ki kell találnunk valamit. Hogy gondolta, hogyan fogom kilencvennégy évesen hajtani a kocsit. Nem volna szabad. Csak segítsenek lábra állni, és akkor megoldom, meg szerezzenek egy cipőt. De tegyük végre rendbe a menetlevelet, mert így nem lehet átadni. Nem szabályos. A nélkül nem mehetünk sehova. Nem is emlékszem pontosan ki hozott ide. Vissza kell vinni a kocsit a garázsba, de ehhez szabályos menetlevélre van szükség. Anélkül nem mehetünk sehova. Hova tűnt a motor a buszból? Na ez nem az én problémám, csak a menetlevél legyen rendben. Jöjjön Katika tegyük rendbe, mert ez így nem maradhat. Nem szabályos..."
A monoton beszédet az éjszakás nővér törte meg. "Pista bácsi most már elég legyen a beszédből, tessék aludni! Nem hagyja a szobatársait sem pihenni. Két óra van most már csend legyen, igya meg ezt a gyógyszert!"
Első nap amikor megláttam Pista bácsit magatehetetlenül feküdt féloldalán az ágyon. A köszönésem nem fogadta, apró barna gombszemei világítottak a sápadt borostás beesett arcon. A semmibe révedt tekintete, és mély fájdalmat tükrözött. A karján vékony pergamenszerű bőre tele volt véraláfutásokkal az eldurrant vénáktól. Halkan nyögött, és időnként zihálva vette a levegőt. Éppen kipakoltam a táskámból amikor alig hallhatóan megszólított. "Segítene megfordulni, nagyon fáj a hátam." Odaléptem hozzá a hóna alá nyúltam, de a tehetetlen testet meg tudtam mozdítani." Szólok a nővéreknek, ők majd segítenek." Lemondóan sóhajtott, és csak annyit mondott. "Nem kell." Szegény teljesen magatehetetlen volt, teljesen kiszolgáltatott. A legalapvetőbb emberi szükségleteit sem tudta egyedül elvégezni. Ráadásul be volt zárva elméje megroppant börtönébe, de talán akkor volt neki könnyebb. Amikor tiszta pillanatai voltak, csak a végtelen szomorúság csordogált apró barna gombszemeiből.
"...Niki! .... Niki!... Hol vagy? Hányszor kell, hogy szóljak?! Nem igaz hogy lehet ilyen lusta ez a lány. Niki!... Gyere már! Hová tetted az aprósüteményt? Nemsokára itt vannak a vendégek! Segíts felállni! Csak állíts talpra, hogy menni tudjak. Keresd meg a cipőmet! Így nem fogadhatom a vendégeket. Jó lesz egy papucs is csak ne legyek mezítláb. Hol vannak a sütemények. Melyik, melyik? Tudod nagyon jól az a linzeres. Az a finom, amit a múltkor hoztam. Benne volt a süteményes tálkában. Niki! ... Niki! ... Hol vagy már? Mindjárt itt vannak a vendégek, és fel is kell öltöznöm. Csak segíts felállni, és add ide a cipőm. Így mégsem fogadhatom a vendégeket. Niki!... Niki!... Istenem hol ez a lány? Mindig eltűnik. Hiába magyarázok neki. Szerbusz Károly! Köszönöm jól vagyok, csak nem tudok egyedül felállni. Segítenél? Nagyon fájnak a lábaim. Vegyél süteményt. Niki! ... Hol vagy már?.. Borzasztó lusta ez a lány..."
Hajnali négy óra volt már, és csak percekre tudtam elaludni. Mindig felriadtam az állandó beszédre. Bármennyire is fáradt voltam nem tudtam haragudni a kisöregre. Ott van élete alkonyán, és egyedül ismeretlenek között várja a véget. Abban biztos voltam, hogy várja amikor tiszta pillanatai voltak. Nem beszélt róla, de érezni lehetett, hogy mérhetetlen fájdalmai vannak amikor néhány óránként megfordítják az ágyban, amikor átkötözik felfekvéses sebeit, amikor reggelente megfürdetik az ágyban, és ágyneműt cserélnek alatta. Bármennyire is óvatosak, és empatikusak voltak a nővérek fájdalmat okoztak neki. De amikor kész lett, mindig megköszönte a törődést.Nem volt nála semmilyen személyes holmi. A nővérek saját pénzből vettek neki tusfürdőt, hogy reggelente meg tudják mosni.
"...Képzeld Mihály elvették mindenemet. Én tudom, hogy kik ők, de bedugtak az otthonba. Kisemmiztek. Elvették a telefonom is, hogy ne tudjak beszélni a barátaimmal. De tudják, hogy én mindent tudok. Félnek tőlem. Azért dugtak el az otthonba, hogy ne tudjam leleplezni titkos üzelmeiket. Képzeld még a fogam is kifúrták, és beleragasztottak egy vasat. Nagyon erős ragasztóval. 160 kg a szakítószilárdsága. El akarnak tenni láb alól... Már sokan megjárták. Akik beszéltek levitték őket a pincébe és soha sem tértek vissza... Én ismerem őket. Tőlem félnek. Tudják, hogy jogot végeztem. Hozzám nem mernek nyúlni. A cipőmet is elvették, így nem tudok menni sehova sem. Nem is tudok talpra állni segítség nélkül...."
Megvirradt mire elcsendesedett. Akkor sem aludt, csak bámult a semmibe. A vizitkor megtudtam, hogy mehetek haza, majd félhangosan megbeszélték, hogy holnap visszaküldik Pista bácsit a pszichiátriára.
Amikor kora délelőtt megkaptam a zárójelentést, elbúcsúztam szobatársaimtól. Pista bácsi nem szólt semmit. Az ajtóból még visszafordultam, és belém égett az a szomorú semmibe révedő vizenyős tekintete.