A Facebook emlékeztet. Emlékeztet emlékeinkre. Az algoritmus nem gondolkodik, érzelemmentesen tolja a képünkbe a megosztott fényképeket. Van amikor egy fényképnek az idő múlásával teljesen megváltozik a személyes mondanivalója, érzelmi töltete. Napra pontosan két évvel ezzelőtt volt a Budapesti Fesztiválzenekar TérTáncKoncert hagyományos hangversenye, amiről megosztottam ezt a fotót. Ha nem is minden évben de sokszor részt vettem ezeken a koncerteken. Azt nem mondhatom, hogy fanatikus komolyzene rajongó vagyok, de a jó zene, a profi hozzáállás, mindig felkelti a figyelmem, különösen, ha az egy kicsit formabontó is. 

Akkor már nagyon nem voltam jól. Valamiért később érkeztem, és ott találkoztam a felaségemmel, és az ismerőseinkkel. Csapzottan, ólmos fáradtsággal csatlakoztam hozzájuk a Bazilikánál. Most így utólag visszagondolva láttam ismerőseim szemében a döbbenetet, mert már régen láttak. Persze, hogy tudtam, hogy baj, csak nem akartam róla tudomást venni. A rövid idő alatti gyors súlyvesztés, az állandó fáradtság, a sápadtság, fulladás bármilyen kis fizikai aktivitás után, a csomók a hónaljban semmi jóra nem utaltak. Nem kell ehhez Dr House-nak lenni. Mégis azzal álltattam magam, hogy majd elmúlik. Aztán csak szembe kellett nézni a valósággal, még ha nem is önként, hanem némi fenyegetés hatására. Most úgy tűnik, hogy talán időben... Másnap megkezdődtek azok a hosszú hónapok, a kivizsgálások, a gyógyszerek, injekciók, a kemoterápia. Bő nyolc hónap után aztán jött a megkönnyebbülés, hogy vége. Új fejezetet lehet kezdeni, De már a második oldalnál kiderült, hogy ezt a történetet nem lehet tovább úgy szőnim mint azelőtt. Semmi se ugyanaz, mint azelőtt,pedig ugyanazok a szereplők, ugyanaz a helyszín. Mégis más.

Megtanultam félni, mert már tudom, hogy van mit veszteni.