Felsikolt a műanyag védőfólia ahogy letépem a vászonról. Míg a feszítőékeket benyomkodom a keretbe, már izgalom, nyugtalanság, feszültség és félelem jár át. Ezekből a félelem a legerősebb. Az izgalom, hogy az néz-e majd vissza rám a kifeszített vászonról amit már lelki szemeimmel látok, látni szeretnék. Felteszem a festőállványra a vásznat - mert mióta bebizonyosodott, hogy ez a festés dolog több egy múló fellángolásnál beruháztam egy igazi festőállványba by Aldi - és végigsimítom ujjaimmal az érdes felületet. Barátkozom a felülettel amire hamarosan festéket mázolok. Előszedem a szekrényből a festékeket, amik egy cipősdobozban leltek otthont. Jól érzik itt magukat a festőkések, rongydarabok, műanyag kanalak és egy kettétörött fésű társaságában. Kirakom a tubusokat az újságpapírral leterített asztalra.
  Ilyenkor újra elönt a bizonytalanság. Talán nem is olyan jó ötlet amit festeni akarok, amire már napok óta készülök, amire már előre beosztottam a napomat, hogy legyen néhány szabad órám amikor lesz elég időm, hogy be is fejezhessem amit elkezdtem. Kísértésbe esek, hogy hagyjuk most ezt, majd legközelebb inkább. Erőt veszek a halogatási kényszeren, de még egy cigarettát engedélyezek magamnak, hogy összeszedjem magam.
   Kiválogatom a festéket, katonás sorba rendezem az újágpapíron, majd nagyot sóhajtva kinyomom a fehéret a műanyag tányéralátétre amit palettaként használok. Belemártom a festőkést a színbe, és elkezdem vele mázolni a vásznat. Újra érzem azt a könnyű siklást, hallom a sercegő hangot ahogy a festék beteríti a kifeszített vásznat. Amikor kész az alapozás előkerülnek a színek amik hangulatot, érzéseket visznek a képbe. 
   Félúton megállok messziről megnézem, majd megállapítom, hogy ez kurva jó lesz, noha nem pont olyan mint azt előre elképzeltem. A cigiszünetről visszatérve jön az újabb mustra, és a felfedezés, hogy ez egy rakás szar, de most már befejezem, ha már ennyi munkát és időt beleöltem.
  Újabb színek vonalak kerülnek a képre, amíg alakot ölt a gondolat, kibontakozik az elképzelés. 
  A legnehezebb abbahagyni. Kimondani azt hogy kész. Amikor még lehetne keverni még egy árnyalatot, meghúzni meg egy vonalat, de az már lehet, hogy felesleges, sok lenne. Már nem tenne hozzá az összhatáshoz, hanem inkább rontana rajta. 
   Ez után jön a pihenés az elengedés fázisa amikor még napokig ott áll a kép az állványon várva a döntésre, hogy hová kerül. Mert amint elkészült mindegyik tudja a sorsát, csak még reménykedik, hogy felkerül a falra, vagy megy a szekrény tetejére a többi elfuserált társa mellé.
   Ha a falra kerül jön a megnyugvás, ha a szekrény tetejére a mérhetetlen csalódás.

  Bármelyik döntés születik, a végén ott marad az érzés, hogy festeni jó.

 Ülök ebben a Petri-csészében aminek iskola a neve, és közben bízok benne, hogy nem kapom el a vírust. Áltatom magam, hogy ha hordom a maszkot, rendszeresen mosom-fertőtlenítem a kezem védve vagyok. Miközben fél napomat zárt térben töltöm huszonhat gyerkőccel, és a többi négyszázzal, ha kilépek az osztályteremből. Nézem ezeket a kilenc éves emberpalántákat, akikre rákényszerítem,hogy eltakarják fél arcukat ha a folyosóra lépnek. Visszafogom magam, hogy megsimogassam a fejüket, ha sírásra görbül a szájuk, hátrahőkölök, ha fülembe szeretnék súgni féltett kis titkaikat. Mert sohasem lehet tudni, meg ne fertőzzenek, vagy én őket.
 Ülök ebben a Petri-csészében, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy egy nagy emberkísérlet aktív részese vagyok. Mert az országnak működnie kell, mint hallottuk-olvastuk. Nekünk kell biztosítani a hátországot, ahol a szülők biztos helyen tudhatják legféltettebb kincseiket. Tavasszal már kipróbáltuk milyen az, amikor a szülő hetekre össze van zárva a gyermekével, én pedig naponta betolakszom a nappaliba a számítógép monitorján, és megpróbálunk úgy tenni, mintha mi sem történt volna. Aki azt állítja, hogy milyen remekül sikerült az ugrás a sötét verembe nagyot téved. Szeptember elseje óta próbáljuk befoltozni a lyukakat több-kevesebb sikerrel, és közben tovább építeni a házat. Most a végsőkig feszítik a húrt, hogy minél tovább fenntartsuk a látszatot. Számokkal próbálnak meggyőzni, hogy minden rendben van, a vírus a legtöbb helyen megállt az iskolakapuban, vagy legfeljebb csak a portáig jutott el. Azt akarják elhitetni velem, hogy ne a saját szememnek higyjek, hanem a kihirdetett igének. Csak a szemöldököm tudom összeráncolni amikor azt olvasom, hogy megtettek mindent, hogy biztonságban érezzem magam. Van lázmérő, fertőtlenítő, ajánlás. Ha mégis beütne a baj magunkra vessünk, mert biztos mi hibáztunk. 
 Ülök ebben a Petri.csészében aminek iskola a neve, és értetlenül olvasom a vasárnap este érkezett szülői e-mailt, amiben arra kérnek, hogy az ő gyermeküknek reggel ne a halántékán, homlokán, hanem a füle mögött mérjék a testhőmérsékletet. Ha ezt nem tudom elérni, akkor az igazgatóhoz fordulnak. Bevallom erre már nincs energiám. Másnap válaszoltam forduljanak bátran.
 Ülök ebben a Petri-csészében aminek iskola a neve, és nem tudok szabadulni a gondolattól, hogy nagyon nem szeretnék statisztikai adat lenni a operatív törzs napi jelentésében. Sorszám: ki tudja hanyadik, nem: férfi, életkor: 57 év, alapbetegségek: remisszív leukémia, krónikus immunhiány. Nem tud megnyugtatni a munkáltató tájékoztatás, hogy természetesen száz százalékos táppénz jár nekem ha elkapom a vírust, ha hitelt érdemlően bizonyítani tudom, hogy az iskolában fertőződtem meg. 
 Ülök ebben a Petri-csészében aminek iskola a neve, és hitetlenkedve tapasztalom, hogy Dúró Dóra darálója uralja a közbeszédet. Már mindenki megszólalt ebben a témában, aki úgy gondolja magáról, hogy számít. Valóban ez a legfontosabb? Nem lehetne ezt egy kézlegyintéssel elintézni?
Ülök ebben a Petri-csészében aminek iskola a neve, és számolom a napokat, hogy csak az őszi szünetig húzzuk ki, majd a téliig, aztán a tavasziig, amíg meg nem lesz a vakcina. Aztán visszatérhetünk a "normális" életbe, ami már sohasem lesz olyan mint azelőtt. Addig csak bízok benne, hogy nem kapom el a vírust...

A cím egy semmitmondó szó azoknak akik még nem jártak Szabadkán. A hangzása annyira idegen, hogy semmire sem asszociálhatunk róla. Mégis még a helyi magyarok többsége is ezt használja. Kosztolányi szülővárosa nemcsak a gyönyörű szecessziós stílusban épült Városházájáról, Zsinagógájáról nevezetes, hanem a Buvljakról is. Buvljak magyarul bolhapiacot, ócskapiacot jelent. A fordítás senkit ne tévesszen meg, mert egyáltalán nem fedi a valóságot.
 A piac hangulata annyira sajátságos, hogy azt látni kell. Lehet itt mindent kapni, és ez nem túlzás. Csak idő kell hozzá, és egy kényelmes lábbeli. Ha meg akarunk nézni, tapasztalni mindent, legalább egy fél napot kell rá szánni.
 A hatvanas években nejlonpiacnak nevezték még, akkor itt lehetett kapni a kor ruhaipari csodáját a nejloningeket, és nejlonkabátokat. Az idősebbek még ma is így hívják. A hetvenes évek végéig még igazi bolhapiacként működött lehetett itt kapni gyümölcsöt, zöldséget a helyi termelőktől, volt állatvásár, és itt árulták az emeberek a megunt, felesleges vagy nélkülözhető kacatjaikat is.

 A felhozatal fokozatosan kiszorította a Triesztből csempészett Levi's farmerek, márkás pólók, dzsekik, kvarcórák. A fiatalok innen öltözködtek. Ezek egy részét továbbcsempészték Magyarországra. A nyolcvanas években a lengyelek termékek uralták a piac árukészletét. Mivel a keleti blokkon kívül egyedül a volt Jugoszláviába utazhattak szabadon, ezért az Adriai tenngeri nyaralásból hazatérve itt adták el az alig használt kemping felszerelésüket. Sátrat, hátizsákokat, hálószákokat és más cuccokat árultak bagóért, és természetesen vitték a farmert, tornacipőt, és minden mást. Igazi barterkereskedelem folyt akkor. 

 A város 1989-ben megszüntette a piacon uralkodó áldatlan állapotokat, és felépített két csarnokot, ahol kulturáltabb körülmények között lehetett már vásárolni. Ebben az időben jelentek meg tömegesen a magyarországi vásárlók. Nem csak Ausztriából vitték a Gorenje hűtőket, hanem innen is, továbbá a Napoleon konyakot, és minden mást. Ezekben az években jelentek meg a szovjet utódállamok bevásárlóturistái is. Egész iparág épült rájuk. Meghívólevéllel jöhettek, aminek ára volt, szobákat adtak ki nekik, hoztak mindent, és főleg vettek mindent. Használt Ladákat, alkatrészeket, éjjeliszekrény méretű hi-fiket vettek, és mindent amit otthon nem tudtak megvenni. 1993/94-ben élte a fénykorát. A délszláv háborúban az embargó alatt gyakorlatilag csak itt lehetett beszerzni bármit is. A piac nyitvatartása ekkor 0-24 óráig tartott. A háború után sokan úgy gondolták, hogy leáldozott a Buvljaknak, de napjainkban öt csarnok, számtalan kisbolt, hatalamas parkoló várja a vevőket. Továbbra is Szabadka legnagyobb kereskedelmi központja, ahol most is meg lehet venni mindent a tűtől a gőzmozdonyig.

 Buvljak ma is egy pezsgő forgatag, Hétvégeken ellepik a környező parkolókat a magyar rendszámtáblás autók, autóbuszok, amelyekkel szervezett formában érkeznek a bevásárlóturisták. Ha Röszkén lépjük át a határt még 33 km-t kell autóznunk, majd átmenni Szabadka központján. A táblákat követve leparkolhatunk a több mint 260 autót befogadó parkolóban, ahol nevetséges áron átszámítva napi 360 Ft-ért hagyhatjuk biztonságban a gépkocsinkat. Ennyi pénzért nem érdemes trükközni, mert a tilosban parkolókat könyörtelenül elszállítják lopóautók. Innentől kezdve már csak kényelmes lábbelire van szükség, és belevethetjük magunkat a bazári forgatagba. Mielőtt elindulnánk fontos tanács, hogy irataink, pénzünk biztonságos helyen legyen, mert mint mindenhol az ilyen tömeget előszeretettel vonzák a zsebtolvajokat. 

  Aki nem akar bajlódni a pénzváltással nyugodtan fizethet a piac területén a helyi szerb dinár mellett forinttal, vagy euróval is. Az árusok felkészültek, pillanatok alatt közlik az árakat mindhárom pénznemben. A helyi árakat hárommal kell szorozni, ha csak magyar valutában szeretünk számolni. Az idegen nyelvtudás sem okozhat gondot, hiszen a különböző nációjú eladók beszélnek magyarul. Azt nem állítom, hogy tartalmas eszmecserét folytathatnánk velük a kortárs magyar irodalomról, de könnyedén meg tudjuk magunkat értetni. Ami szintén nagyon fontos, hogy a feltüntetett, vagy csak közölt árak bizonyos keretek között alkuképesek. Vagyis alkudni kell. Bevált technika, ha az árus nem hajlandó engedni, egyszerűen faképnél hagyjuk. Ilyenkor, ha potenciális vevőt lát bennünk képes hosszú métereken át követni bennünket, és az ár lépésenként egyre mélyebbre megy.
 Ha a felfedező túrát nem akarjuk üres gyomorral megkezdeni érdemes egy kiadós reggelivel kezdeni, amit már a bejáratnál is megejthetünk. Mindenképpen érdemes megkóstolni a helyi specialitásokat: a roston sült csevapot, vagy pljeskavicát. Az eredeti recept szerint a lapos húspogácsa darált disznó, borjú, és birkahús egyvelegéból készül. Nagyon sok helyen azonban kihagyják belőle a birkát, de így is finom. A húst csak sóval, és borssal fűszerezik.  A sült húspogácsát lepénykébe teszik és gazdagon megpakolják, olyan zöldségekkel, amit mi kérünk hozzá.Mindenképpen kérjünk hozzá kajmakot, ami egy átmenet a vaj és a tejföl között, valamint ajvart, ami sült darált, ízesített paprika. Aki szereti a csípőset ki ne hagyja az urnebest, ami talán a körözötthöz hasonlít, de bitang erős, az a kétszer élvezős fajta. Vendéglőgben is szerepel étlapon a pljeskavica, és meglepődve olvastam, hogy magyarra tapsolt húsként fordítják. Vannak olyan elnevezések, amit felesleges lefordítani. A fish and chip-et sem emlegetjük hal és krupliként. 250 - 300 dinárért akkora adagot kaphatunk, hogy vacsoráig nem leszünk éhessek.

 Aki inkább a péksüteményekre esküszik ki ne hagyja a burekot. A burek helyben készült, nyújtott rétestészta szerű lapokból sütik. A tészta valamivel vastagabb mint a nálonk ismert réteslap. A nyújtás technikája is más. Nem asztalra kiterítve nyújtják, hanem a levegőben, fej felett pörgetve lesz egyre nagyobb, és vékonyabb a tészta. Nem véletlenül a burekmesterek férfiak, ez a művelet mert nem kis fizikai igénybevétellel jár. 

Az így elkészült lapokat 28-32 cm átmérőjű kerek tepsikbe hajtogatják össze, és alapesetben darált hússal, vagy túróval töltik. A hozzáértők szerint a húsosat el sem lehet rontani, de a túróshoz igazi szakértelem kell. Nem szabad, hogy a túró száraz, morzsás legyen. Lágyítani kell , hogy szinte tejfölszerű legyen az állaga, de nem lehet tulságosan lágy sem, mert akkor eláztatja a tésztát. A szottyosság mértékét kell igazán belőni. Az kisült tésztát egy iskolai szögmérőre emlékeztető félkörívű burekvágó késsel vágják a kerek tepsiben négy egyenlő részre. Ezért ha egy burekot kérünk, akkor az egy negyed körcikk. Ha elvitelre kérjük egyszerű vastag csomagolópapírba kapjuk. A kísérője a Magyaroszágon ismert joghurttól, hígabb ivójoghurt. A két alaptölteléken kívül kapható még húsos-gombás, sajtos, pizzás, lasagne-s is, de  legfinomabb a két alaptöltelék. A rendszeres fogyasztását csak azoknak javaslom, aki naponta legalább húsz tonna szenet lapátol.

 Ha jóllaktunk kezdődhet a felfedező túra. Ami az első asztaloknál szembetűnő lehet, hogy nagyon sok magyar árú láthatunk, főleg élelmiszert, és háztartási vegyiárút. Ha az árakat is átszámoljuk döbbenten tapasztalhatjuk, hogy a legtöbbször olcsóbbak, mint Magyarországon. A látszólagos ellentmondás titka abban van, hogy az itteni eladók nagyban bevásárolnak hazánkban, majd mivel Szerbia EU-n kívüli harmadik ország az ÁFA-t a legközelebbi vásárláskor visszaigényelhetik, ami már 27%-os árelőny. Ezeket a cikkeket főleg a helyiek vásároják, mert olcsóbban megkapják,mint a boltokban. 
 Ami azonban legjobban vonza a magyar bevásárlóturistákat, azok ruhaházati termékek. Az itt kapható alsóneműk, zoknik, nadrágok, pólók, cipők, tornacipők, edzőruhák és még sorolhatnám óriási választékban, jó minőségben, és mérsékelt áron kaphatók. A származási helyük leginkább Törökország. Sok helyen piktogramokkal jelzik, hogy nem kínai eredetű ruhákat árulnak. Valóban vannak gyatrább minőségűek is, ezek távolkeletről származnak, de ilyent csak elvétve, és nagyon olcsón lehet találni. Senkinek se legyen kétsége, hogy a nevesebb márkák cimkéi nem mindig állnák ki az eredetiségi próbát, de a hamisítványok is nagyon jó minőségűek. Megkockáztatnám, hogy megközelítik az eredetit. Alkudni természetesen itt is lehet, sőt kell is. Szinte mindenki enged 10-20%-ot az első árból. Persze, ha többet veszünk még nagyobb az emgedmény. A magyar ember találékony, így azok akik szervezetten busszal jönnek vásárolni előre szétosztják egymás között a bevásárló listát. Így vannak bugyisok-gatyások, a pólósok, a nadrágosok, ingesek-blúzosok stb, akik nagyobb tételben olcsóbban megveszik a megbeszélt ruhákat, majd a buszon hazafelé elszámolnak egymással, és szétosztják a ruhákat. A ruhaneműk és lábbelik a legkeresettebbek, de szerintem nem lehetne olyan kívánni, amit nem lehetne itt megvenni.

 Külön színfoltok a mozgóárusok. Általában konyhai késkészletekkel mászkálnak, amit mindenáron rá akarnak tukmálni mindenkire. Hosszú métereken át követik a kiszemelt áldozatot, és már néhány lépés után akár 50%-al is akciózzák a terméket. Ha így sem köttetik meg az üzlet, még tesz egy utolsó kísérletet, hogy sokkolója is van, ez esetleg érdekelné a kedves vevőt. Egyik ismerősöm mesélte, hogy mivel esténként futni jár, úgy gondolta, hogy nem árt ha van nála egy paprika spay. Megkérdezte egy ilyen mozgóárústól, hogy az lenne-e neki. Egy pillanatra se jött zavarba, mindjárt visszakérdezett, hogy a sima érdekli, vagy az idegméreges. Az, hogy mi mindent lehet még kapni a piacon átlagos vevőként talán jobb, ha nem is tudjuk. 
 Ha netalán ránk jönne a szükség, akkor sem kell aggódnunk, mert a csarnokok közötti üzletsorok fölé kiemelkedik egy diszkrét 2 x 3 méteres tábla, már messziről jelzi a kiírással, hogy hol könnyíthetünk magunkon. A beléptetési rend szigorú, de meglepően tiszta, és kultúrált. Az hogy a mellékhelység sem mindenapi mi sem bizonyítja jobbna, hogy a bejáratnál a következő felirat van:

                  A felirat fordítása: WC bérlet 100,00 dinár 55 alkalomra. Ilyet én még sehol sem láttam.

 Ha hazafelé tartunk és megszeretnénk édesíteni a napunkat egy kis nasival, ne elégedjünk meg a rizsescsokival, hanem mindenképpen keressük fel a bejárattól nem messze található török édességárúst, ahol finom dióval, mogyoróval, pisztáciával töltött baklavát, és más török nyalánkságokat kaphatunk. A tanácstalan vevőknek mindenből ad kóstolót az eladó.

 Aki egyszer itt járt, leginkább visszatér. A rendszeres vásárlók szerint a kedvező árak, az itt kapható finomságok mellett a piac bazári, balkános hangulata is egyedi.

 A vírushelyzet miatt, most nem nagyon lehet utazni, de ez sem tart örökké. Mindenképpen azt ajánlom, hogy aki Szabadkán jár látogasson ki a Buvljakra is. Nem fogja megbánni.

A Facebook emlékeztet. Emlékeztet emlékeinkre. Az algoritmus nem gondolkodik, érzelemmentesen tolja a képünkbe a megosztott fényképeket. Van amikor egy fényképnek az idő múlásával teljesen megváltozik a személyes mondanivalója, érzelmi töltete. Napra pontosan két évvel ezzelőtt volt a Budapesti Fesztiválzenekar TérTáncKoncert hagyományos hangversenye, amiről megosztottam ezt a fotót. Ha nem is minden évben de sokszor részt vettem ezeken a koncerteken. Azt nem mondhatom, hogy fanatikus komolyzene rajongó vagyok, de a jó zene, a profi hozzáállás, mindig felkelti a figyelmem, különösen, ha az egy kicsit formabontó is. 

Akkor már nagyon nem voltam jól. Valamiért később érkeztem, és ott találkoztam a felaségemmel, és az ismerőseinkkel. Csapzottan, ólmos fáradtsággal csatlakoztam hozzájuk a Bazilikánál. Most így utólag visszagondolva láttam ismerőseim szemében a döbbenetet, mert már régen láttak. Persze, hogy tudtam, hogy baj, csak nem akartam róla tudomást venni. A rövid idő alatti gyors súlyvesztés, az állandó fáradtság, a sápadtság, fulladás bármilyen kis fizikai aktivitás után, a csomók a hónaljban semmi jóra nem utaltak. Nem kell ehhez Dr House-nak lenni. Mégis azzal álltattam magam, hogy majd elmúlik. Aztán csak szembe kellett nézni a valósággal, még ha nem is önként, hanem némi fenyegetés hatására. Most úgy tűnik, hogy talán időben... Másnap megkezdődtek azok a hosszú hónapok, a kivizsgálások, a gyógyszerek, injekciók, a kemoterápia. Bő nyolc hónap után aztán jött a megkönnyebbülés, hogy vége. Új fejezetet lehet kezdeni, De már a második oldalnál kiderült, hogy ezt a történetet nem lehet tovább úgy szőnim mint azelőtt. Semmi se ugyanaz, mint azelőtt,pedig ugyanazok a szereplők, ugyanaz a helyszín. Mégis más.

Megtanultam félni, mert már tudom, hogy van mit veszteni.

Néhány héttel ezelőtt a papírjaim rendezgetése közben került a kezembe ez a több mint húszéves írásom. Ezt annak idején magamnak írtam.
Minden ember életében vannak nagy fordulópontok. Amikor valami eltörik benne, esetleg összeforr, majd újra eltörik. Ami után már semmi se lesz olyan amilyen előtte volt, bármennyire is szeretnénk.
Nekem is volt néhány. Az alábbi is közülük való.
A történet 1991 június végén játszódik. Már javában folyt a délszláv háború...

Útközeben

Sohasem szerettem senkivel sem együtt tanulni. Most is csak azért mentem bele, hogy segítsük egymást a vizsgára való felkészülésbe, mert ez csak egy indok volt hogy utána egy jót bulizzunk. A többiekben sem égett a tudásszomj, így gyorsan véget vetettünk az egésznek. Előkerültek a poharak, üvegek és elkezdtünk iszogatni, beszélgetni. Nagyokat nevettünk, adomáztunk, de egy idő után a mindennapokra terelődött a szó. Akkor már mindennaposak voltak az etnikai villongások, kisebb-nagyobb fegyveres összecsapások. A híradók, és az írott sajtó élen járt a hisztériakeltésben. Akkor már érezni lehetett a háború előszelét. Mindenkiben ott motoszkált a félelem, hogy a borzalom amitől félünk, nagyon is tapintható közelségben van. Egy idő után szándékosan másról kezdtünk beszélgetni, magunkat ámítva legjobban, hogy ez az egész csak egy rossz álom. Mi végre megteremtettük saját otthonunkat, terveink vannak: befejezni az egyetemet, gyereket vállalni.. Nem tudtuk elképzelni, hogy ezeket a terveket bárki, bármi áthúzhatja. Az est további része jó hangulatban telt, húst sütöttünk rostélyon, sörözgettünk. Mire hazamentek a vendégek nekem sikerült egy kicsit alkoholosan elfáradnom. Inci lefeküdt aludni, én még egy ideig üveges szemmel bámultam az elnémított tévé képernyőjének villogását. Két óra körül feküdtem le én is. Alig aludtam néhány órát, amikor valaki erőteljesen elkezdte verni a lehúzott redőnyt a hálószoba ablakán. Álmunkból felriadva megfagyott a vér az ereinkben. Összenéztünk, mire újra elkezdtek dörömbölni.
- Mire vársz? Nézd már meg ki az! - riasztott fel Inci.
Felhúztam a redőnyt. A hajnali szürkületben egy férfi homályos körvonalai rajzolódtak ki. A nevem kérdezte, majd egy papírt nyomott a kezembe, hogy írjam alá, mert mozgósítást rendeltek el a tartalékosok körében, és azonnal jelentkezni kell a kijelölt helyszínen. Összeszorult gyomorral engedtem vissza a redőnyt. Még hallottam a futár nehéz lépteit az utcán, amikor lámpát gyújtottam, és remegő kézzel elolvastam a behívóparancsot. Az állt benne, hogy teljes menetfelszereléssel, és egy váltás fehérneművel jelentkezzek a kijelölt egységemnél. A mozgósítás célja határozatlan idejű katonai gyakorlat.
- Ez most mit jelent? kérdezte Inci hozzám bújva.
- Nem tudom...
- De ugye nem lesz semmi bajod?
- Á dehogy...
A bizonytalan válasz nem győzte meg. Mindketten tudtuk, hogy ez nem egy olyan néhány napos gyakorlat, ahol elbohóckodunk, katonásdit játszva. Ez véresen komoly.
A behívóparancson az állt, hogy egyenruhában tömegközlekedéssel kell megközelíteni a mozgósítás helyszínét. Felmentem a padlásra, és előbányásztam a málhát, és kiszedtem belőle az uniformist. Gyűrött volt, állott szagú. Magába szívta a deréköv, és a csizma bőrszagát. Undorodva húztam fel a durva szövésű nadrágot, a gyapjúzoknit, és az ormótlan nehéz csizmát.
Mire elkészültem a nap már beragyogta az udvart. Jó melegnek ígérkezett ez a nap is.
- Busszal mész, vagy elvigyelek kocsival?
- Nem is tudom... menjünk talán autóval, addig sem kell cipelnem ezt a kurva zsákot.
Útközben nem sokat beszéltünk. Nem volt miről. Tudtuk mit gondol a másik, talán azt is éreztük, hogy mától minden más lesz. Más dolgok lesznek fontosak, és az ami eddig lényeges dolognak tűnt, az lehet hogy értelmét veszti.
Mindig éreztem, hogy ez be fog következni, de nem akartam elhinni, hogy ez velem is megtörténhet. Minden pillanatban azt vártam, hogy majd felébredek, egy kicsit fájni fog a fejem, meg émelyeg a gyomrom a másnaposságtól, de út menti fák könyörtelenül, és feltartóztathatatlanul suhantak el mellettünk.. Egyre melegebb lett. Kövér izzadságcseppek gördültek le az arcomon. Nagyot sóhajtottam.. Inci nem szólt semmit, csak rám nézett könnyes szemmel. Elengedte jobb kezével a kormányt, és megszorította a kezem. Útközben egyre több egyenruhást láttunk. Mint a barmok a vágóhídon meggörnyedve ballagtak végzetük felé.
Mentem én is...

Útközben 2.
A kórház előtti buszmegállóban szálltam ki a kocsiból. Nagyon röviden búcsúztunk el egymástól. Így csak a ismeretlenek, és a nagyon közeliek tudnak elválni egymástól. Még láttam, ahogy elkanyarodik az első lámpánál. A vállamra kaptam a zsákot, és megindultam a gyülekezőhely felé. Nem kellett messzire mennem. Az első sarkon befordultam, és megláttam a tömeget. Már az első pillanatban látszott, hogy sokan vagyunk. Talán húsz-huszonöt autóbusz sorakozott egymás után az út szélén. Mindegyik szélvédőjére egy papír volt tűzve. Kapkodó kézírással egy számsor volt mindegyikre vetve. A sietős írás miatt nem volt mindegyik szám egyértelmű, így a kavarodás csak fokozódott. Mindenki el volt veszve. Az a néhány tiszt, akit kivezényeltek fogadásunkra a rengeteg kérdés hallatán csak ordított, vagy a vállát vonogatta. Én a katonakönyvem alapján hozzávetőlegesen beazonosítottam, hogy melyik buszra kell felszállnom, de mivel egyetlen ismerős arcot sem láttam, korántsem voltam biztos a dolgomban. Fél óra múlva már több száz tartalékos toporzékolt a kis mellékutcában. Valószínűleg késhettünk az indulással, mert egy katonai terepjáró kanyarodott az első busz elé. Egy alacsony növésű ezredes pattant ki belőle, és elvörösödött fejjel ordibált egy századossal. Radikális döntést hozhatott,, mert ezután már nem számított semmi. A tartalékosokat érkezési sorrendben terelték fel az éppen soron következő járműbe. A szervezés nagyon hevenyészetten sikerült, mert a buszok már régen megteltek,de még legalább százan ácsorogtak az út szélén. Biztos nem számítottak arra, hogy ilyen sokan megjelennek a mozgósításon. A tapasztaltabbak hátizsákjaiból már előkerültek a pálinkásüvegek. Két-három kör után már oldódott a hangulat. A bátrabbak elsütöttek egy-egy morbid viccet is. Egy fiatal hadnagy kétségbeesetten próbálta a fegyelem látszatát fenntartani. A katonák őt is megkínálták, de mivel elutasította keresetlen szavak kíséretében elküldték a p...ba. A hadnagy, hogy mentse a látszatot hátat fordított nekik, és a jegyzeteibe merült. Mi a buszon kínos mosollyal szemléltük a történteket. A buszsofőr rövid eligazítás után beindította a motort, és elindultunk. A karaván lassan megindult. Mire kikanyarodtunk a főútra, csinos kis forgalmi dugó alakult ki. Ahogy szétnéztem a buszon, csak maguk elé meredő tekinteteket láttam. A szemekre hulló fátylon át ezernyi sors sejlett fel, ami csak egyben volt hasonló az enyémmel: valami, valaki váratlanul bekavart az életükbe, és egyikük sem tudja elképzelni mi fog most következni. Hamar kiértünk a városból és megindultunk Bácstopolya felé. Az úton néma, nyomasztó csendben ültünk. Néhányan alvást színleltek, és volt aki az ablakon bámult ki üveges tekintettel. Én az előbbit választottam, hogy legalább ne lássam ami körülöttem történik. A tudat becsapásához azonban kevés egy érzékszerv kikapcsolása. Ha nem is láttam, de hallottam az elfojtott sóhajokat, a monoton motorzúgást, éreztem az átható izzadtságszagot. Nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy ez nem is én vagyok. Csak egy lélektelen test zötykölődik itt, én pedig még mindig az ágyban fekszem, és most megfordulok a másik oldalamra. Félálomban pedig megérintem Inci csupasz hátát.
Bő háromnegyed óra múlva megérkeztünk egy istenverte kis porfészekbe Topolya mellet, ami még a térképen sem szerepelt. Talán három sor házból állt az egész falucska, volt viszont egy labdarúgó pályája. Oda tereltek bennünket a buszokról.Megpróbáltak bennünket egységenként felsorakoztatni, kevés sikerrel. A fejetlenség leírhatatlan volt. Végül azonban többé-kevésbé mindenki megtalálta a helyét. A focikapuk mögött felsorakozott teherautókhoz kellett vonulni, ahol megkezdődött a fegyverosztás. Hatalmas zöldre festett faládákból adogatták a kiskatonák a kalasnyikovokat, amit a parancs szerint zsírtalanítani kellett. Kaptunk hozzá egy zsebkendőnyi rongyot, azzal kezdtük törölgetni a gépkarabélyt. Az idősebbek kezében most volt először automata fegyver, és fogalmuk sem volt hogyan kell szétszerelni. Én is segítettem a mellettem térdelő magas cingár, beesett arcú társamnak. Szegénykém, a tarkójára tolt sapkájával, fekete bozontos haját vakargatva úgy nézte a kiterített sátorlapra helyezett fegyvert, mint valami műtárgyat.. Időnként felvette,a vállához szorította, majd az autóbuszok mellett beszélgető tisztekre célzott. Aztán sóhajtott egyet, és tanácstalanul forgatta a kezében.
- Segítsek? kérdeztem tőle szerbül.
- Hát ba... meg nem ártana, mert fogalmam sincs hogyan is kezdjem el. Josip vagyok.- nyújtotta felém csontos, kérges kezét. Kézfogása kemény volt, igazi parasztkéz, amelyik vasvillát szokott szorongatni, nem pedig idegenek kezét. Gyorsan szétszedtem fegyverét, és sorba raktam az alkatrészeket a sátorlapjára. Nagyot sóhajtott , majd tömött bajsza alatt azt motyogta: - Ki a f... fogja ezt összerakni?
- Ne izgulj, majd segítek.
Hozzáfogtam, az enyémhez is. A belenyomott dátum szerint három éve gyártották a puskám, és vastagon állt rajta a konzerváló zsír. Ezzel még nem lőttek. Valószínűleg valamilyen közeli fegyverraktárból kerültek elő, ami csak azt jelenthette, hogy nagyon sok tartalékost behívtak, és a háborús vésztartalékot osztották szét. A tenyérnyi rongydarab már az első alkatrész letörlése után átitatódott a konzerváló zsiradékkal, így a többin csak szét lehetett kenni. A kezemről már csak papír zsebkendővel tudtam letörölni azt csúszós ragadós trutymót. Aztán következett az idegőrlő várakozás. Sok egyéb mellett ezt is nagyon utáltam a katonaságban. Eszembe jutott, hogy amikor a sorkatonai időmet töltöttem, egy alkalommal arról vitatkoztam egy altiszttel, hogy milyen emberek vállalják az aktív katonaéletet. Ő azzal érvelt, hogy a sereg faragott belőle férfit. Itt tudta meg mi a kemény munka, hol van az emberi test és lelki terhelhetőségének határa. Ha pedig elért oda, hogyan lehet azt mindig egy apró lépéssel áthágni. Én erre azt feleltem, hogy ehhez nem kell angyalbőrbe bújni.. Ezeket a korlátokat a civil életben is át lehet lépni. A katonaságot pedig csak az választja önként, aki akaratgyenge, és elvárja, vagy eltűri, hogy mindig mások mondják meg neki, hogy mit tegyen. Az ilyen emberekből hiányzik a kreativitás, és nem is érdemlik meg, hogy mással foglalkozzanak. Valószínűleg, hogy érvelésem nem volt számára túl meggyőző, mert a vitát azzal zárta le, hogy beosztott egy hét éjszakai folyosóügyeletre. Az eset után talán egy hónapra volt kitűzve az esküvője, de el kellett halasztania, mert az elöljárója nem adott neki szabadságot. Amikor ezt mesélte nekem, nem éreztem elégtételt, csak egyszerűen sajnáltam...
A nap már delelőn járt, amikor végre befutott egy katonai teherautó konvoj. A legújabb gépkocsi is idősebb volt mint én. Erőlködve tették meg azt a kis emelkedőt a focipályára. Sorakoztunk, majd bezsúfoltak bennünket a csupasz platóra. Úgy nyomorogtunk fenn, mint a heringek. A mellettem gubbasztó puskacsöve az oldalamba fúródott. A tűző napon átforrósodott a levegő a ponyva alatt. Az izzadt testek párája betöltötte a szűk teret. A pórusokon kisercenő verejték fényesre suvikszolta az elcsigázott, kétségbeesett arcokat. Azt találgattuk vajon most hova visznek bennünket. A borúlátóbbak arra tippeltek, hogy a horvát határig meg sem állunk, mert ott bármikor hadra foghatók leszünk. A legoptimistábbak a mellett tették le a voksukat, hogy most szépen visszavisznek bennünket Szabadkára, és a laktanyában visszaadjuk a fegyvereinket, vacsorára már otthon is vagyunk. Én valahogy az egyik verziót sem tudtam elfogadni. Annyira össze voltam zavarodva, hogy elveszítettem a józan ítélőképességemet. Nem tudtam megítélni a helyzet súlyát, nem tudtam eldönteni, hogy féljek-e, vagy flegmán köpjek az egészre.
Eszembe jutott az az eset amikor talán másfél hónappal ezelőtt az iskola tanulmányútra küldött a testnevelő kollégámmal. Ha jól emlékszem a Magyar Felderítő Szövetség, vagy valamilyen hasonló szervezet szervezte a kirándulást a Balaton partjára. Autóbuszt küldtek értünk, a gépkocsivezetőn kívül egy jópofa köpcös bajuszos idegenvezetőt is biztosítottak számunkra. Nagyon értette dolgát, kedves, néha pikáns történetekkel szórakoztatott bennünket az úton. Kecskemét után jó házigazda módjára végigsétált az ülések között, és meg-megállt beszélgetni az utasokkal. Már akivel lehetett, mert eléggé vegyes volt a társaság. Szerbek, magyarok, bunkók visszafogottabbak egyaránt. Mi a hátsó ülésen ültünk, így hozzánk utoljára érkezett. Néhány semmitmondó udvarias mondat után a politikára terelődött a szó. Akkor a híradásokból már sejteni lehetett, hogy valami nagy disznóság készül, de úgy tűnt, hogy ez csak egy kiélezett helyzet, ami előbb-utóbb magától meg fog oldódni. A véleményünkről érdeklődött, hogy mi a meglátásunk, milyen irányba sodródhatnak el az események. Elfajulhat-e ez a konfliktus odáig, hogy felbomlik Jugoszlávia. Zsolt a kollégám azon a véleményen volt, hogy végül is előfordulhat, de ha nagyon forró lesz a talaj, ő nem fogja kivárni a végkifejletet. Egyszerűen el fog tűnni, és egy biztonságos helyen, valószínűleg itt Magyarországon fogja kivárni, hogy vége legyen a cirkusznak. Az egész nem fog tovább tartani egy-két hétnél, és aztán minden megytovább a régi kerékvágásban. Én az ellenkezőjét állítottam. Azzal érveltem, hogy elképzelhetetlen, hogy ez az ország felbomoljon, mert túlságosan erős szálak kötik egymáshoz a tagköztársaságokat, és a hadsereg, valamint a politikai vezetés sem tűrné el a felszabdalást. Az idegenvezető csak a fejét csóválta, majd elköszönt tőlünk, és további jó utazást kívánt. Zsolttal még egy darabig vitatkoztunk a témáról, de aztán az egészet azzal zártuk le, hogy most nem érdekes az egész, mi most azért vagyunk itt, hogy jól érezzük magunkat. A későbbi események sajnos nem engem igazoltak.....

Útközben 3
A teherautó platóján ülve ezek a gondolatok kavarogtak a fejemben. Végül is mindig ugyanoda lyukadtam ki: Istenem, csak ezt ússzam meg.
A konvoj lassan haladt vissza Szabadka felé. Mögöttünk jókora kocsisor torlódott fel. Néhány személyautó beszorult a katonai járművek közé. A benne ülők arcáról rémületet, utálatot vagy önelégült mosolyt lehetett leolvasni. Akibe egy kis jó érzés szorult arra gondolhatott, hogy akár ő is, vagy egy közeli hozzátartozója is ott ülhetne a forró ponyva alatt. Az utálkozók szemében látszott, hogy az a véleményük, hogy jól behúztak bennünket csőbe, ő biztos talált volna valamilyen megoldást, hogy megússza. Az önelégültek széles mosollyal integettek a szélvédő mögül , hogy végre történik valami, felébredt a hatalom. Ők amikor elkerültek bennünket, hangos dudálással köszöntek el tőlünk. A lehúzott ablakon fél karjukat kinyújtották, és ujjaikkal a hagyományos szerb győzelmi szimbólumot mutatták, az ökölbe zárt kezet három kinyújtott ujjal. Láthatóan ezek voltak többen...
Dél után értünk Szabadkára. A városon keresztülhaladva lesütött szemmel ültem a kamionon. Szégyelltem, hogy itt vagyok. Mint megszálló tértem vissza szülővárosomba. A házak ablakiban könyöklők arcán a döbbenet ült...
Amikor begördült a teherautó a laktanya udvarára, eszembe jutott jutott egy gyermekkori emlékem. Az iskolám pionírcsapatának Kis Határőrök volt a neve. Minden év november 29-én a Köztársaság napján volt az első osztályosok pionírrá avatása. Ilyenkor jött egy tiszt és néhány kiskatona, akik egy ünnepség után a felsorakozott elsősök nyakába kötötték a vörös pionírkendőt. Másnap kötelező látogatás volt a laktanyába, ahol betekintést nyerhettünk a katonai kirakatéletbe. Amikor beléptünk a kapun az őr szúrós szemmel végigmért bennünket, amitől nyomasztó hangulat telepedett rám. Ettől az érzéstől az egész látogatás alatt nem tudtam szabadulni. Amikor megmutatták a hálókörletüket a legmeglepőbb az volt a számomra, hogy sehol sem láttam széket, csak a megvetett ágyakat, és szekrényeket. Megkérdeztem a tanító nénit, hogy hova ülnek le a katonák, ha elfáradtak. Lerázott, azt mondta ne kérdezzek butaságokat. Legközelebb húsz év múlva voltam ott, amikor leszerelésem után át kellett venni a tartalékos egyenruhámat, és a felszerelést. Ugyanazt a nyomasztó hangulatot éreztem.
A teherautó éppen ahhoz az épülethez tolatott, amelyikben iskolás koromban voltam. Nem változott sokat azóta. Ugyanazok a málladozó vakolatú falak, amelyekre jó magasan fehér festékkel hazafias jelmondatokat pingáltak. A miénk a haza egységét, és határaink sérthetetlenségét hirdette, A folyosón sem történt sok változás. A csillogóra fényesített padló zöld olajlábazatban folytatódott felfelé. Középen egy széles lépcső terpeszkedett, ahol fel lehetett jutni az emeleti hálótermekbe. A falak mentén fekete rácsos fegyverszekrények sorakoztak. Mind üres volt...
Az épület körül láthatóan ideges, nyugtalan kiskatonák sertepertéltek teljes menetfelszerelésben. Valószínűleg ők sem sokat aludtak az éjjel.
Felsorakoztattak bennünket, és rövid eligazítás után lepakolhattuk zsákjainkat a kijelölt hálóterembe. A tisztek rutinosan nem sok időt hagytak a gondolkodásra, máris tereltek bennünket a raktárhoz. Itt mindenkinek kiosztottak négy tölténytárat, majd a sapkánkba szórták a hozzá való lőszert. Aztán újra vissza a zsákjainkhoz, és az egész menetfelszereléssel átvonultunk a laktanya hátsó szegletébe, ahol egy füves részen letáboroztunk. Míg vonszoltuk magunkat az udvaron keresztül rengeteg tartalékost láttunk nyüzsögni. Mind ment valahova, csinált valamit, de látszott rajtuk, hogy nem is értik mit keresnek itt.
Miközben táraztuk be a lőszert, egyre inkább eluralkodott rajtam a félelem. Akkor bizonyosodtam meg róla, hogy ez több lesz mint egy egyszerű hadgyakorlat. Annyira nem bízhatnak meg bennünk, hogy a kezünkbe adnak egy kalasnyikovot, és hozzá négy tár éles lőszert. Amikor a sorkatonai időmet töltöttem egy év alatt nem láttam ennyi lőszert egy rakáson. Most pedig itt ülök az ölemben a sapkámmal, ami tele van töltényekkel, és egyenként nyomkodom bele a tárba. Hogy azután mit csinálok vele, az csakis az én erkölcsi normáimon, vagy az életösztönömön múlik. Százhúsz golyó - százhúsz élet. Nekem kell majd döntenem ki érdemes a további életre, és ki nem. Volt közöttünk nem is egy olyan, akit lelkesített ez a gondolat, hogy Istent játszhat. Vajon hogyan fogok cselekedni, ha egy puska csöve fog rám meredni? Lesz-e időm lelkiismereti kérdésekkel foglalkozni, vagy én is meghúzom a ravaszt. Az is lehet, hogy a szemközti puskát vállához szorító katona ugyanúgy került velem szembe, ahogy én is. Az is lehet, hogy ugyanolyan balek, mint én. Őt is várja otthon a felesége, barátnője, a gyerekei...
Ha az életösztönöm lesz az erősebb, és én leszek a gyorsabb? Hogyan lehet azt feldolgozni, hogy valaki szándékosan elvette más életét? Mi játszódik le ilyenkor egy ember lelkében? Mi lesz belőle ezután? Egy idegroncs? Vagy felébred benne a ragadozó, aki megérezte a meleg vér illatát?

Útközben 4
Amikor az utolsó töltényt is belenyomtam a tárba szentül elhatároztam, hogy nem szabad ilyen gondolatokkal foglalkozni, mert nekem ezt az egészet túl kell élni a lehető legkisebb veszteséggel. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy néhány hataloméhes politikus miatt feladjam vágyaimat, céljaimat. Takarékra kell állítani mindent,, ami nem a túlélést szolgálja. Erre a legjobb módszer az alvás. Ezt nem én találtam ki, hanem nálam sokkal tapasztaltabbak. Míg a sorkatonaságom alatt visszarendeltek egy dalmát srácot, hogy letöltse fennmaradt két hónapját a katonaidejéből, amit valami miatt megszakított. Ő mondta, hogy amíg az ember angyalbőrben van úgy tudja legértelmesebben múlatni az idejét, ha alaszik. Én még ember nem láttam annyit aludni. Egy napból legalább tizenkilenc-húsz órát végigaludt.
Lepakoltuk zsákjaikat, és fegyvereinket a laktanya kerítéséhez ültet nyárfák tövébe. Végigfeküdtem a füvön és elaludtam. Arra ébredtem, hogy sorstársaim körülöttem kisebb csoportokban tárgyalják az eseményeket., és latolgatják a következő napokat.
- Meglátjátok, nem itt egyhamar rend. Ebben az országban nem nőhet fel egy nemzedék háború nélül. Nekünk az a sorsunk, hogy meghaljunk. - mondta egy tartalékos tizedes. Még a nevére is emlékszem, Manojlovic Dragannak hívták. Mindenkinek úgy mutatkozott be: Manojlovic tizedes. Olyan ember volt, akinek az arcára volt írva a patkánysága. Nagyon szerette az eszét játszani. Később megtudtam az idősebb tartalékosoktól, hogy szívesen dörgölőzött a tisztekhez. Apró szívességeket tett nekik, ettől kivéltságai lettek, a társait pedig kihasználta. Egy alkalommal az egyik gyakorlaton túlzásba vitte a szemétkedést, ezért este ráborították a takarót és alaposan helybenhagyták.
- Az egész a gané horvátok miatt van. A múlt héten voltam a nővéremnél, akinek a férje horvát rendőr. Már annak idején megmondtam neki, hogy nem lesz jó vége, ha szerb létére horváthoz megy feleségül. Ráadásul még el is költözött hozzá.
Ezt egy nagydarab szemüveges, szakállas tartalékos mesélte. Az a fajta ember volt aki a tájékozottnak hitte magát. A kormánysajtót, az első betűtől az utolsóig végigolvasta, a állami televízió híradóját az utolsó hangig végighallgatta. Ami a legrosszabb volt, hogy azokat az információkat fenntartás nélkül elhitte.
- Szóval úgy összevesztem a sógorral, hogy még az ebédet sem vártam meg. Megmondtam neki, hogy mégis hogy képzelik, hogy csak úgy egyszerűen kiválnak Jugoszláviából? Majd ha kifizetik mindazt, amit ott építettünk, akkor majd esetleg elmehetnek, ha szépen megkérnek bennünket. Még volt képe a sógornak kizavarni a házából. Csak az volt a szerencséje, hogy nála volt a szolgálati fegyvere, mert különben nem tudom mi történt volna. Mondtam is neki, hogy egy pillanatig sem maradok egy horvát fasiszta házában. A nővéremnek is azt tanácsoltam, hogy jobb lesz, ha ő is összepakol, és a gyerekekkel együtt eljön velem ebből a fertőből haza a mi fajtánkhoz. Ő csak sírt, és azt hajtogatta, hogy ő itt van otthon, ahol a családja él. Mondtam is neki, hogy te is egy áruló kurva vagy.
- Hát úgy néz ki a helyzet, hogy most elégtételt vehetsz a sógorodon...
- Meg is fogom tenni, ha Isten megsegít!
A beszélgetésnek a sorakozó vetett véget. A laktanya parancsnoka szemlét kívánt tartani. Összeszedtük a málhánkat, vállunkra kanyarítottuk a puskát, és elvonszoltuk magunkat az ebédlő előtti betonra. A Nap már magasan járt, és teljesen beragyogta az árnyéktalan teret. Pokoli hőség volt. Mi az elsők között értünk oda. Kisvártatva megérkeztek a többiek is. Egyre csak jöttek-jöttek az egyenruhások. Most látszott csak, hogy mekkora arányú mozgósítást hajtott végre a körzeti parancsnokság. Legalább két-háromezeren lehettünk. A fegyelem nem volt valami magas fokon. A sorok görbére sikerültek, az ideges elöljárók hiába próbálták a fegyelmet fenntartani. Pezsgő hangkavalkád töltötte be a teret. Szerb, magyar, bunyevác mondatfoszlányok, és szitkok keveredtek egymással. Az arcokon végigfolyt a verejték, hatalmas sötétzöld foltok jelentek meg az ingeken. A hátsó sorokból füstfelhő szállt fel.. Sokan elunták a várakozást, és rágyújtottak. A példa ragadós lett. Végre-valahára megérkezett a parancsnok. Pattogó vezényszavak süvöltöttek végig a fejek felett. Újra visszaállt a rend. Az ezredes egy másik tiszt társaságában peckesen végigsétált a sorfal előtt. Meghallgatta az ügyelete tiszt jelentését, majd odament az emelvényhez. Komótosan megpöckölte a mikrofont, ellenőrizve, hogy be van-e kapcsolva, majd megköszörülte a torkát, megmarkolta a pulpitus két oldalát, és rikácsoló fejhangon belekezdett feltüzelő beszédébe. A haza egységéről, a határok sérthetetlenségéről, a külső, és belső ellenségről, a hazaszeretetről hablatyolt. Majd rátért arra, hogy miért is vagyunk itt. Olyasmiket mondott, hogy legyünk büszkék, hogy itt lehetünk, mert mi óvjuk meg a haza egységét, legyünk méltóak arra az egyenruhára amit viselünk. Ne azt kérdezzük, hogy meddig kell itt lenni, mert most a hazának szüksége van ránk. Aki gyáva az most menjen el, mert ő nem akar szaros gatyás katonákkal egy levegőt szívni. Majd hirtelen befejezte a beszédét, és az mondta az egységparancsnokoknak, hogy vegyék át az irányítást.
Már éppen lépett volna le az emelvényről, amikor a sorok között füttyszó, és bekiabálások hangzottak fel.
- Itt van velünk a fiad is?
- Te is ott fogsz állni mellettem, amikor lőnek ránk?
- Ki az ellenség? Kire kell majd lőni?
- Nem önként jöttem, hanem mert muszáj volt!
- Mi vár arra aki tényleg elmegy? Hadbíróság?!
- Ki fogja eltartani a családom, amíg én itt hősködök?
A tömeg oltalma egyre nagyobb erőt adott a bátortalanabbaknak is. Egyre több bekiabálás, durva szitok, gűnyos nevetés röpködött a fejek felett. Már-már zendülés lógott a levegőben. Megérezte ezt az ezredes is. Két lehetőség közül választhatott: vagy elsomfordál a feldühödött tömeg elől, és akkor oda a tekintélye, vagy szembefordul velük. Az utóbbit választotta, visszalépett a mikrofonhoz, és jó pszichológiai érzékkel felismerte, hogy ki kell emelni a hangadókat a tömeg oltalmából. Azt mondta az egyiknek, hogy álljon elé, és mondja a szemébe a kérdéseit. Az egyik katona odament, és hosszan sorolta a sérelmeit. A parancsnok megértően bólogatott közben, majd atyáskodó hangon a megértéséről biztosította. Mondta, hogy érti az aggodalmait, de most nem olyan időket élünk, hogy elvekről vitatkozzunk, de ő bármikor meghallgatja őt is, mást is. Forduljon hozzá bizalommal bárki, az irodája ajtaja mindig nyitva áll. Majd gondolkodási időt sem hagyva sarkon fordult, és az alacsony emberek peckes járásával eltűnt az ebédlő mögött. A parancsnok semmitmondó, de nyugodtabb tónusú beszéde valamelyest lecsillapította a kedélyeket. Az emberek beletörődtek helyzetükbe. A látszólagos fásultság hamuja alatt azonban ott izzott az elfojtott indulatok parazsa. Visszamentünk a helyünkre. Végre elérkezett az ebédidő, ami már inkább estebéd volt. A gulyáságyúknál sorba álltunk. Nem sajnálták tőlünk, jó nagy merítőkanállal kapott mindenki. A sűrű babfőzelék kiloccsant, és végigfolyt a csajka oldalán. Az evés csökkentette a feszültséget. Kisebb csoportokban beszélgettünk. Volt aki egyetértett az ezredessel, volt aki csalódott volt. Én egy dologban voltam biztos, ha komolyabbra fordulnak az események, harcolni élő célpontra lőni biztos nem fogok. Ha másként nem megy, akkor dezertálok....

Útközben 5
A délutáni pihenő alatt körbejártam a laktanyát. Rengeteg ismerőssel találkoztam. Szinte mindegyik felhívta a figyelmem, hogy a mozgósítottak között milyen nagy a magyarok, és a horvátok aránya. Eddig túlságosan magammal voltam elfoglalva, ez fel sem tűnt. Így utólag visszagondolva valóban igaz, hogy mennyire átgondolt lépés volt a vezérkar részéről. Egy esetleges háborúban ágyútöltelékként használnia a Szerbiában élő kisebbségeket, egy másik nemzet ellen. Két legyet egycsapásra.
A laktanya bejáratánál találtam egy nyilvános telefont. Itt volt már az ideje, hogy jelentkezzek a feleségemnek. Csak tudatni akartam, hogy itt vagyok még Szabadkán. Ne izguljon. A körülményekhez képest jól vagyok. A telefon előtt hosszú sor kígyózott. Balszerencsémre a telefon nem pénzérmével, hanem tantusszal működött. Természetesen a laktanyában nem lehetett telefonérmét szerezni. Szóba elegyedtem egy kiskatonával, aki felvilágosított, hogyan kell tantuszt gyártani. Erre a legalkalmasabb a két dináros - mondta. A súlya nagyjából megfelel, át lehet vele verni a telefon érzékelőjét, csak az átmérője nagyobb a kelleténél, így nem fér bele a nyílásba. A kör két ellentétes szélét meg kell reszelni, így már szinte tökéletesen működik. Igaz van amikor többször kell próbálkozni, mire az automata elfogadja az átverést.
- És hol szerzek én most reszelőt?
- Éppen rajta ülsz.
Lenéztem, és értetlenül bámultam arra a lavórszerű virágtartóra, amelyik szélén ücsörögtünk. Kivette a kezemből a pénzérmét, és gyakorlott mozdulatokkal a durva szemcsés kőhöz kezdte dörgölni.
- Egy kicsit macerás, de itt mindenki így csinálja.
Beszélgetni kezdtünk. Elmondta, hogy a horvátországi Sisakról származik, és már csak egy hónapja van a leszerelésig.
- Mi újság van nálatok otthon? Tudtál beszélni a családoddal?
- Te nem vagy szerb ugye? Hallom a kiejtéseden. Neked elmondom, hogy mindaz amiről az ezredes beszélt hazugság. Délelőtt beszéltem anyámmal. Azt mondta, hogy az utóbbi hónapban több levelet is írt, de én egyet sem kaptam meg.Persze, hogy ott is volt mozgósítás, de senki sem ment el. Kivéve a szerbek, akik ott élnek.Ők megkapták a fegyvereiket, néhány tárnyi töltényt, és mehettek haza. A város felett vadászgépek, és helikopterek köröznek. Az utcán alig látni embereket. Mindenki fél. Esténként kijárási tilalom van,, ezt azonban a hadsereg nem ellenőrzi, mert elbarikádozták magukat a laktanyában. Otthon a házunkban lakik egy szerb tiszt. Már egy hete nem volt otthon. A gyerekei nem mennek az utcára, a felesége hajnalban jár bevásárolni, hogy ne találkozzon senkivel sem a házból. Valószínűleg hamarosan költözni fognak, mert papírdobozok tornyosulnak az ajtajuk előtt. Én mondom neked, hogy nem várom ki ezt az egy hónapot, hanem szerzek valahonnan egy civil ruhát, és megpattanok. Na, most már túl sokat beszéltem. Felejtsd el amit mondtam. - felállt, és megindult felfelé a lépcsőn. A tetején megállt egy pillanatra, hátrafordult, és csak annyit mondott:
- Remélem nem fogunk a közeljövőben valahol máshol találkozni...
A telefon előtt még mindig sokan álltak. Úgy gondoltam, ma már úgy sem kerülök sorra, visszamentem az egységemhez. A többiek már sorakoztak. Néhányan hosszú vasasztalokat cipeltek. A változatosság kedvéért fegyvertisztítás volt műsoron. Volt közöttünk egy megszállott, aki kéjes érzékiséggel törölgette az alkatrészeket. Mintha egy nőt simogatna. A lecsupaszított puskát a vállához emelte, majd megcélzott valamit a távolban. Visszatartotta a lélegzetét, hogy ne remegjen a keze, majd lövés hangját hallatta, mint a gyerekek amikor háborúsdit játszanak. Még egy pillanatig kővé meredve állt, aztán elmosolyodott, és leeresztette a fegyver. Vajon ki lehetett a képzeletbeli céltáblán?
Vacsoráig gyakorlatilag nem csináltunk semmit. Sokan elmászkáltak ismerősöket keresni, én inkább aludtam a fűben egy órát. Evés után betereltek bennünket a tanterembe, ahol meg kellet nézni az állami tv propaganda híradóját. Szinte senki sem figyelt oda. Kis csoportokban beszélgettünk. Néhányan körbeülték a tv-t, és állandóan pisszegtek, hogy maradjunk csendben, de senki sem figyelt rájuk.
A takarodót meg sem vártuk, elmentünk aludni. Felmásztam az emeletes ágyra, és hanyatt fekve bámultam a sötétségbe. A hálóteremre áporodott izzadtság szag ült. A csendet a nyikorgó ágyak sikolya, és sokszínű horkolások kórusa törte meg. Míg el nem aludtam, azon járt az eszem, hogy mit keresek én itt? Meddig fog ez még tartani? Álom ez, vagy valóság?

Útközben 6
Másnap az udvaron levő hangszóróból bömbölő trombitaszóra ébredtem. Beletelt néhány másodpercbe. mire helyre tudtam tenni a dolgokat. Felültem az ágyon, és körbenéztem. Volt aki már kászálódott, de sokan az igazak álmát aludták. Tapasztalatból tudtam, hogy jobb az elsők között a WC-hez, és a mosdóhoz érni. Nem kell sorba állni, és a bűz is elviselhetőbb.A reggeli tisztálkodás után kiültem a padra az épület elé. a kékesfehér cigarettafüstöt bámulva azon gondolkodtam, vajon holnap is itt fogok ébredni?
Nem sokáig mélázhattam, mert beindult a napi program. Reggeli, utána pedig a kötelező napi szemle. Hozzánk csapták a kiskatonákat is, így már nem fértünk el a számunkra kijelölt helyen. Megtört a kettes sor, és egy hosszú szárú L betűt formáztunk. Úgy látszik a szemlét komolyan szokták venni, mert a kiskatonák szélsebesen simították ruhájuk ráncait, igazították felszerelésüket. A szakaszvezetőjük mindegyiket külön ellenőrizte, majd jött egy hadnagy. Természetesen mindegyiken talált valamilyen hibát. Utánuk következtünk mi. a tartalékosok. A kényelmes civil élet sokunkon meglátszott. A deréktájon kidomborodó férfiúi tekintélyt nehezen tudta palástolni az évekkel korábban vételezett ing, Sokak csak néhány gombot tudtak átpréselni a gomblyukon, szabad betekintést biztosítva a kisportolt felsőtest látványába. Volt akinek a gázálarc combközépen fityegett, de olyan is akadt, aki ellentétes oldalra csatolta fel. A hadnagy belátta, hogy a szemlének nem sok értelme van. Lemondóan legyintett, és csak annyit mondott, hogy aki kinőtte az egyenruháját, vételezzen újat. A többiek pedig kapják egy kicsit össze magukat, hogy legalább távolról egy reguláris hadsereg benyomását keltsük. A szemle után megérkezett az egységparancsnok is - egy albán származású százados. Ő közölte a napiparancsot: tankelhárító aknák telepítése, majd azok hatástalanítása. A parancsnokságon azt gondolták, hogy élethűbb legyen a gyakorlat nem gyakorlóaknával, hanem élessel végezzük a gyakorlatot. A sorok között hatalmas felzúdulás tört ki. A többség negyvenes-ötvenes volt, akik már évtizedek óta nem csináltak ilyet. Azzal azonban tisztában voltak, hogy mi a különbség a gyakorló és az éles akna között. Az egyik idősebb tartalékos kilépett a sorból, és megkérdezte:
- Százados úr ott fog állni mellettem amikor élesítem az aknát? Csak azért kérdezem, mert nem szeretek egyedül repülni. Ha repülni kell, akkor repüljünk együtt.
A tiszt, már nyitotta a száját a válaszra, de végignézett rajtunk, és csak halkan annyit mondott:
- Meglátom mit tehetek értetek.
A szemle után sorakozó, majd kiosztották a gyalogsági ásókat. Az egész felszerelés között ezt utáltam a legjobban. A derékövre csatolva a nyele minden lépésnél a combhoz ütődik, futás közben pedig a két láb közé gabalyodik, és ott önálló életre kel. Míg az ásókkal bíbelődtünk, láttuk, hogy a kiskatonák hatalmas zöld ládákat pakolnak fel egy teherautóra. Az oldalán fehér cirill betűkkel írta, hogy tanelhárító akna, de a szöveg át volt húzva egy sárga csíkkal. Ebből tudtuk, hogy érdemes volt háborogni, csak gyakorlóaknát kell "ültetni".
Az eddigi események megerősítettek abban a gondolatban, hogy a tisztek sem biztosak a dolgukban. Biztos megkapták az egyértelmű parancsokat, de ezek a rideg utasítások útközben kiegészítésekkel, megjegyzésekkel szelídültek. Így utólag visszagondolva ez érthető is volt. Az emberek akkor még nem voltak belefásulva a hatalom arroganciájába. Nemzedékek nőttek fel fel viszonylag nagy szabadságban, anyagi jólétben. Akkor még meg voltak győződve, hogy jogaik is vannak.Ezt a háborús feszültséget a többség csak átmenetinek hitte. Talán még a legelvakultabbak sem gondolták, hogy néhány hónap múlva véres leszámolások fognak következni, ami évekig tart. Nem hitték, hogy családok, igaznak hitt barátságok fognak felbomlani a nagy eszme oltárán. Hogy egy idő után az emberi érték, a másik megítélése kizárólag arra fog redukálódni, hogy milyen nyelven beszél, és hogy a vallása a katolikus, vagy pravoszláv.
Most azonban mindenkinek csak egy célja volt, hogy minél hamarább haza mehessen. A "hadgyakorlat" időtartama nem volt meghatározva, és ez idegessé tett mindenkit. Az ideges embernek pedig csökken az önfegyelme, impulzívak lesznek, és hirtelen felindulásukban meggondolatlan tettre ragadtatják magukat. Itt pedig minden embernek fegyver volt a kezében éles lőszerrel. A feszült légkörben pedig nem lehetett tudni, hogy kinek az idegei mondják fel a szolgálatot, és üvölti bele mindenki képébe: ELÉG VOLT! HAGYJATOK BÉKÉN!!!

Útközben 7
Amikor elkészültünk, megindultunk a gyakorlótér felé. A laktanya Szabadka határában épült, de a város terjeszkedésével egy új lakónegyed szinte teljesen körbeölelte. A takaros kis földszintes házak, rendezett udvarokkal majdnem a gyakorlótérig húzódtak. Gyermekkoromban én is itt laktam. Rengeteget bicikliztem a környéken, az utca végén már szántóföldek voltak. Néhány száz méterre egy mocsaras rész húzódott, szúnyogok millióinak adott otthont, de remekül lehetett ebihalakra, és békákra vadászni. A gyakorlótéren is sokat mászkáltunk, töltényhüvelyeket gyűjtöttünk, vagy a lőtér melletti patakban horgásztunk. Most míg a gyakorlótér felé mentünk, eszembe jutottak a gyerekkori emlékek. Azóta teljesen megváltozott a környék. Ismeretlen utcák, házak nőttek ki a semmiből. Bordó levelű vadszilvafák árnyékában baktattunk. Minden utcát aszfalt borított, már nyoma sem volt az őszi esőzések utáni térdig érő sárnak, vagy a nyári szárazságok utáni mindent belepő porfellegnek.
Félórás gyaloglás után érkeztünk meg a gyakorlótérhez. A hadnagy a teherautóhoz dőlve várt bennünket. Amint megérkeztünk azonnal kezdte volna a foglalkozást, de mondtuk, hogy ezt felejtse el ízibe, mert először pihenünk egyet. A tiszt morogva, de elfogadta ezt. Hiába próbált keménykedni, és kisebb engedményekkel rávenni bennünket a munkára, mi egyre szemtelenebbek lettünk. Rövid pihenő után mégis kicipeltük a ládákat a mezőre. Magasan járt már a Nap, igazi kánikula volt már délelőtt is. A fiatal tiszt rövid elméleti oktatást tartott az akna telepítéséről, élesítéséről, és hatástalanításáról. Ezután mindenki megkapta a maga robbanószerkezeteit, aztán kétlépésnyire felsorakoztunk egymás mellett.
Ék alakban előre haladtunk a rét közepe felé. Tíz lépés után letettük az egyik aknát, majd újabb tíz lépés után a másikat is.Parancsszóra elkezdtük a szerkezet beásását. Nem nagy ügy az egész, ha ezt normális testhelyzetben lehetne csinálni. Az azonban túl könnyű lenne. Ezért az ásást hason fekve kell elvégezni, úgy, hogy közben az egész menetfelszerelés rajtunk lóg. Így minden mozdulatnál valami a bordába, gyomorba, esetleg máshova fúródik. Amikor az élesítésre került sor alig néhány méterre tőlem egy tompa puffanást hallottam. Mikor odanéztem, már csak a sárga füstöt láttam, és a rohanó katonákat, akik mindent hátrahagyva rohantak ki a színes füstfelhőből. Később kiderült, hogy az egyik szerencsétlen rosszul tette a detonátort az aknatestbe, és így amikor rácsavarta a fedelet működésbe hozta a gyújtószerkezetet. Ha mindez élesben történt volna... Mindenki rettenetesen ideges lett. Ordibálás káromkodás töltötte be a mezőt. A hadnagy hiába próbált fegyelmet tartani, mindenki otthagyott csapot-papot, és elvonult a közeli fás liget árnyékába. Ezzel vége is lett a délelőtti gyakorlatnak. Az ebédig alvással, és beszélgetéssel ütöttük el az időt. Egy idő után arra ébredtem, hogy valaki rugdossa a csizmám talpát. Felültem, és láttam, hogy a többiek már összeszedték a hátrahagyott felszerelést, és már pakolják fel a ládákat a teherautó platójára. Sorba álltunk, és megindultunk vissza a laktanyába. Borzasztóan meleg volt. A bélelt téli gyakorlónadrág alatt az izzadtság végigfolyt a lábam szárán, bele a vastag gyapjúzokniba, a csizmába. Minden lépésnél úgy éreztem, mintha egy forró jól beborsozott levesben totyognék. A laktanyához érve, arra lettem figyelmes, hogy rengeteg katona lézeng a kerítésen kívül.Egy félig elkészült vakolatlan ház előtt kisebb tömeg verődött össze. Már arra gondoltam, hogy zendülés történt, de közelebb érve megláttam az izgalom valódi okát. Egy sörös rekeszeket szállító kis teherautó tolatott be egy szűk utcácskába, ahol egy kis bolt volt. A látvány előtt mi sem mehettünk el érzéketlenül. Gyorsan beálltunk a sorba. Ott tudtuk meg, hogy benn a laktanyában a kantinban a helyőrség parancsnoka megtiltotta a sör árusítást, mert többen matt részegre itták magukat már tíz órára. A szomjazók ezt tudomásul vették, és a pulttól hátrafordulva megindultak a kapu felé. Ott azonban az őrség állta az útjukat. Ezt az akadályt is legyőzték, az egyik hangár mögött megbontották a kerítést, és már kinn is voltak az utcán. A kis boltban nem volt elegendő mennyiségű készlet alkoholból. Fél óra alatt mindent felvásároltak, ami zsibbasztott. Így több mint két órát kellett várni az új szállítmányra. Ekkor érkeztünk meg mi. A sör langyos volt, de finom.
Ebéd után gyorsan elmostam a csajkámat, és rohantam a telefonhoz. hátha ma nagyobb sikerrel járok. Miközben a markomban a gondosan kireszelt tantuszokat szorongattam, arra gondoltam, hogy ha törik, ha szakad életjelet kell adnom magamról. Szerencsére csak ketten álltak előttem. Amikor bedobtam az érmét, csak fémes zörrenést hallottam. A telefon elnyelte az érmét, és nem adott vonalat. Elővettem a másikat a nyílás széléhez illesztettem, és mutatóujjammal lökést adva belevágtam az automatába. Végre sikerült vonalat kapnom. Hosszan kicsengett, mire meghallottam az ismerős hangot.
- Igen, tessék.
- Szia, én vagyok...
- Miki te vagy? hallottam, hogy az utolsó szótagnál elcsuklik a hangja.
- Igen én vagyok. Gyorsan mondom, mert mindjárt megszakad a vonal. Itt vagyok Szabadkán a laktanyában.
- Jól vagy? Rendben minden?
- Igen a körülményekhez képest.
- Annyit aggódtam érted. Mindenféle rémtörténeteket mesélnek. Már attól féltem, hogy valahova messzire elvittek. Alig aludtam az ....
A mondat közepén megszakadt a vonal.

Útközben 8
A beszélgetés erőt öntött belém. Egy kicsit visszazökkentem a valós életembe. Már nem csak ez a rémálom nyomasztott. Nem voltam egyedül.
A kora délután a megszokott alvással telt. Három óra után, valamilyen mozgolódásra ébredtem fel. Megint az egységparancsnok jött hozzánk. Újra lelkesítő beszédet tartott a hazafiasságról, a hadseregről. Nem sokan figyeltek rá. Utána fegyvertisztítás. Ezzel nem sokat törődtünk, inkább felmásztunk a kerítés melletti őrtoronyba, és az bámultunk ki az utcára. A szürke falon kívül a Szabadkát keresztülszelő főút húzódott. Tőlünk néhány méterre volt a kerékpárút, ami összekötötte a várost Paliccsal. A forgalom élénk volt, Tömött buszok szállították az utasokat. A kerékpárúton hangoskodó fiatalok közeledtek. A közeli fürdőhelyről karikáztak haza. Nyakukban a még nedves törölköző, a csomagtartójukon kis hátizsák, és összetekert gyékény napozószőnyeg. A lányok kacéran ránk mosolyogtak és kacsintottak. Hangos füttyszó, és bekiabálás volt rá a válasz. Néhány középkorú férfi is eltekert előttünk. Az ő tekintetük már komor volt. Csak ránk pillantottak, majd leszegett fejjel mentek tovább.
Vacsora után elsétáltam a kantinba. Mióta behívtak sokkal többet dohányoztam, és elfogyott a cigarettám. Útközben a laktanya főbejárata előtt haladtam el. Arra lettem figyelmes, hogy megsokszorozták a kapuőrséget. Először arra gondoltam, hogy azért, hogy a tartalékosok ne szökdöshessenek ki a közeli kocsmákba. Közelebb érve azonban észrevettem a készültség valódi okát. A kerítésen kilesve láttam, hogy alaktanya előtti utca le van zárva. fegyveres katonák sorfala áll az út közepén, mögöttük pedig egy tiszt sétál. A puskacsövek előtt pedig civilek sokasága. A hozzátartozóink igyekeztek hozzánk, de ki tudja milyen okból megállították őket az utca elején. A falakon belül futótűzként terjedt ez a hír. A kapunál is egyre több tartalékos jelent meg. Arra gondoltunk, ha a családtagjaink nem jöhetnek hozzánk, akkor mi megyünk hozzájuk. Az őrség azonban utunkat állta. Biztos egyértelmű parancsot kaphattak, mert se szép szóval, se fenyegetéssel nem akartak bennünket átengedni. Az őrséggel folytatott meddő vita odáig fajult, hogy az egyik kiskatona kibiztosította a fegyverét, és azzal fenyegetőzött, ha kell használja is. A társai követték a példáját. Nekünk vacsora után le kellett adni a karabélyokat, amit éjszakára elzártak. Ott álltunk fegyvertelenül a ránk szegezett puskacsövek előtt. A tehetetlen düh fortyogott bennünk. Kinn az utcán is egyre gyűlt a tömeg. Az esti szürkületben az utcán ácsorgó tömeg szürke folttá mosódott össze. Az ellentétes érdekek megmerevedtek. Senki sem akart engedni. Mindenki ideges volt. A levegőben a feszültség tapinthatóvá vált. Az orrlyukak kitágultak, a szemek összeszűkültek, a beszéd szapora lett. Félő volt, hogy valaki elveszíti a fejét, és valamilyen meggondolatlanságot követ el. Attól kezdve pedig az események önálló életre keltek volna. Biztos tisztában voltak ezzel a parancsnoki épületben is. Nem tudom megmondani mennyi idő telt el, mert ebben a felfokozott állapotban elvesztettem az időérzékem, de azt vettük észre, hogy a tömeg megindul a kapu felé. A kinn posztoló katonák vállára visszakerült a puska, és ők is jöttek az emberekkel.
Ezután kitört a káosz.
A civileket csak az ügyeletes tisztig engedték A szerencsétlen nem győzte a mellékeken hívni a különböző egységeket, és a neveket sorolni, hogy kinek van látogatója. Közöttünk voltak olyanok is akik erről a felfordulásról nem tudtak semmit, és már lefeküdtek aludni. A szerencsések mindjárt találkoztak szeretteikkel, és ölelkezve igyekeztek egy csendes zugot keresni. Közben megérkezett néhány tiszt is aki igyekezett a hozzátartozókat nyugtatgatni, türelemre inteni. Időközben egyre többen megtalálták családtagjaikat. Ölelkező párok, apjuk nyakába csimpaszkodó gyerekek töltötték be a kapu mögötti teret. Egy ideig ott őgyelegtem a tömegben, de Incit nem láttam sehol sem. Arra gondoltam biztos közbejött neki valami. Nagyot sóhajtva, csalódottan visszaballagtam a körletünkbe. Az utat csak az ablakokból kiszűrődő fény világította meg. Útközben alig találkoztam egy-két lézengő alakkal. Amikor a folyosóra értem, hallottam, hogy csörög a telefon, és az ügyeletes kiskatona az én nevem kiálltja. Odamentem hozzá, hogy megkérdezzem mit akar.
- Látogatód jött. - vakkantotta, majd mérgesen lecsapta a telefont.

Útközben 9
Futottam vissza a kapuhoz. Most már messziről kiszúrtam. Ő is elém futott, és sírva ugrott a nyakamba. Csak annyit tudott mondani: "Istenem, hogy féltettelek..." Kerestünk egy csendes zugot, és elkezdtünk beszélgetni:
- Ha tudnád mennyit aggódtam érted. Annyi minden meséltek már, hogy azt hittem megbolondulok. Volt aki azt mondta kivittek benneteket a határra, és ott vagytok beásva étlen-szomjan. Mások azt mesélték, hogy már Horvátországban vagytok, és harcoltok a horvát belbiztonsági erőkkel, és mát halottak is vannak. Úgy éreztem megbolondulok. Akkor elhatároztam, hogy kikapcsolom a gondolataimat, és nekifogtam gyomlálni a kertet. Négykézláb másztam a veteményes sorok között, és kitéptem a legapróbb cérnavékony gazokat is. A végkimerülésig dolgoztam, míg olyan fáradt lettem, hogy a fáradtság elnyomta a lelkem sebeit. Napközben nemvolt gond, de este elmentem anyuhoz aludni. Féltem. Ma amikor megtudtam hol vagy azonnal készültem, és jöttem. Mire sikerült leparkolnom, már láttam, hogy emberek gyülekeznek az utcában. Kikerültem a várakozó embereket, amikor egy katona állt elém, és rám kiáltott: "Stoj! Gde ides? (Állj! Hová mész?) A nyakában lógó puskától megijedtem, és azon gondolkodtam vajon rám lőne-e, ha fapofával félretolnám, és elmennék mellette. Ezt azonban nem mertem megkockáztatni, és csak annyit mondtam: "Idem kod muza." (Megyek a férjemhez.) "To ne moze." (Azt nem lehet.). "A zasto?" (Miért?) "Zato." (Csak.)
Ott álltam leforrázva, és nem tudtam mit tegyek. Elhatároztam, hogy addig nem mozdulok, amíg nem láthatlak. Közben egyre többen lettünk, és senki sem akart tágítani. Volt aki a katonákkal vitatkozott, hogy ehhez nincs joguk, de legtöbben makacsul várták, hogy feloldódjon ez a patthelyzet. Valakinek eszébe jutott, hogy értesíteni kellene a polgármestert, ő biztos tudna segíteni. Egy óra múlva meg is jött. Próbálta nyugtatni az elégedetlenkedőket. Majd beszélt a katonák mögött sétáló tiszttel. Őt átengedték kordonon. Egy idő után eltűnt a laktanyában. Amikor visszajött, akkor már átengedtek bennünket. Aztán meg téged nem találtalak. Mesélj mi van veled? Mit hozzak holnap?
- Megvagyok.. a körülményekhez képest. Tiszta fehérneműt, meg zoknit hozzál. Semmi más nem kell.
Még sokáig beszélgettünk, amikor megjelent az ügyeletes tiszt, és udvariasan, de nagyon határozottan arra kért mindenkit fejezzék be a beszélgetést, mert itt a takarodó ideje. Mi is elbúcsúztunk egymástól. Visszabotorkáltam a körletünkbe, hogy lefeküdjek. Az épület előtti pad körül egy kisebb csoport beszélgetett. Egy pálinkásüveg járt kézről-kézre. Engem is megkínáltak. Nagyot húztam az üvegből. Közéjük telepedtem. Szép nyári este volt. Ahogy felnéztem az égre, a platánfa lombjai közül elővillant a csillagos ég egy darabkája. Még meleg volt, de nem az a rekkenő hőség, mint napközben. Enyhe fuvallat borzolta a leveleket. Volt aki már kényelembe helyezte magát, és egy szál alsónadrágban üldögélt a padon. Arról folyt az eszmecsere, kinek mit mondtak az ismerősei. Az esélyeket latolgattuk. Egy idő után eluntam a szócséplést, és elmentem lefeküdni. Bebotorkáltam a hálóterembe. Ahogy benyitottam mellbe vágott a párolgó testek fanyar szaga. Az ablakon át beszűrődő fénynél levetkőztem, és lefeküdtem, majd a horkolások kereszttüzében mély álomba merültem.
A hajnali szürkületben arra ébredtem, hogy remeg az ágyam, és mély dübörgő hang töri meg a csendet. Azt hittem még álmodok, de a dübörgés, és a rázkódás egyre erősebb lett. Az első gondolatom az volt, hogy biztos földrengés van. Felültem az ágyon, és kinéztem az ablakon. Az emeletes ágyról átláttam a kerítésen. Az utcán fekete füstfellegbe burkolózva tankok, és katonai teherautók vonultak a városközpont felé. A hangtól, és a látványtól borsódzott a hátam. Közben már többen felébredtek. Mindenki dermedten bámult ki az ablakon. Aztán egy pillanatra csend lett. Majd újra jött a remegés, és a morajlás. Aztán újra csend, és megint a robajlást megelőző rázkódás. Hosszú percekig tartott a konvoj vonulása. A legborzasztóbb az egészben a dübörgések közti csend volt. Az a néhány másodperces várakozás, a bizonytalanság, hogy ez volt-e az utolsó harckocsi, vagy jön még egy. Aztán csend lett...
Tudtam, hogy elkezdődött......

Útközben 10
Belecsöppentem egy kiadós, végeláthatatlan háború közepébe. Ettől a perctől kezdve engem is bármikor felparancsolhatnak egy teherautóra, és vihetnek a frontvonalra. Belekényszerítenek a lövészárokba,hogy azt tegyem, amit egyetlen zsigerem sem kíván. Tudtam, ha olyan helyzetbe kerülök, amikor választani kell, hogy meghúzzam-e a ravaszt ha rám lőnek, az életösztönöm le fogja gyűrni erkölcsi aggályaimat. Ez borított ki a legjobban. Nem tudnám elképzelni, hogy abban a tudatban éljem le az életemet, hogy az én lelkemen száradjon más ember élete.
Reggeli után kisebb csoportokban beszélgettünk, amikor hozzánk csapódott egy sofőr, az ellátmányozóktól. Éppen arról beszélgettünk, hogy vajon hová mehettek reggel a harckocsik. Többféle lehetőség is felvetődött. Volt, aki arra tippelt, hogy kivezényelték őket a magyar határra, mások szerint már Horvátországban dübörögnek a lánctalpaik. Az optimistábbak szerint csak a közeli gyakorlótérre mentek lőgyakorlatra. A gépkocsivezető beledugta a kanalát a csajkába, gúnyos mosollyal a szája szegletében halkan megjegyezte:
- Naivak vagytok barátaim. Itt már véresen komoly háború folyik. Nem gyakorlatozni mentek ezek, hanem harcolni. Átkeltek a Dunán, és Pélmonostornál beásták magukat.
- Hát te ezt meg honnan tudod? – szólt közbe egy okvetetlenkedő.
A sofőr a jól értesültek magabiztosságával leült, és nekidőlt a kerítés falának. Komótosan kihalászott egy fogvájót az inge zsebéből, a szája sarkába dugta, és csak gúnyosan mosolygott. Amikor már úgy gondolta, hogy eléggé hosszú a hatásszünete, újra megszólalt.
- Nincs valakinek egy cigije?
Mindjárt többen is ugrottak, és kínálták, hogy végre elkezdjen mesélni. Ő egy kis ideg tétovázott, hogy melyikből is válasszon. Mikor kiválasztott egyet hosszan morzsolgatta az ujjai között, majd belekezdett a mondanivalójába.
- Hogy honnan tudom? Hát onnan barátom, hogy alig fél órája értem vissza Pélmonostorról, és nemsokára megyek vissza, mert lesz még egy fuvarom. Hajnalban engem is kiugrasztottak az ágyból a harckocsizókkal együtt, csak én nem indultam el velük. Először a fegyverraktárba kellett mennem rakodni. Mondtam is a tisztnek, aki elkísért, hogy ugye csak viccel, hogy a hűtőkamionba akarja pakoltatni a lőszereket. Mindjárt le is ba…ott, hogy fogjam be a pofámat, és az útra figyeljek. Akkor még azt gondoltam, hogy biztos nincs szabad katonai teherautójuk, és azért kell a civil hűtőkocsiba pakolni. Én mondtam neki, hogy meg fog ölni a garázsfőnök, ha koszosan viszem vissza a kocsit a vállalatba, de azt mondta, ne törődjek semmivel. Aztán amikor láttam, hogy csak civil kocsik sorakoznak a raktárnál, már gondoltam, hogy gáz van. Nemsokára megérkezett valamilyen sokcsillagos nagykutya is, aki személyesen ellenőrizte a rakodást. Amikor készen lettünk, a menet élére állt, és akkor láttam, hogy ő is egy civil Nivába szállt be.
- Rögtön feltűnt rajta, hogy a rendszámtáblája be van bugyolálva egy ronggyal, hogy ne lehessen beazonosítani a tábla alapján, hogy honnan jött. Aztán megindultunk a tankok nyomában. Alig hagytuk el a város határát, már találkoztunk az elsővel. Ott állt az út szélén, mint egy nagy rakás ócskavas. A szerelők lelket próbáltak lehelni bele, de úgy látszik nem sok sikerrel, mert még most is ott áll. Útközben még találkoztunk egy néhány lerobbant tankkal. Ahogy közeledtünk a Dunához, láttam, hogy az alezredes egyre jobban fosik. Egyik cigit szívta a másik után, izgett-mozgott az ülésen. Ahogy átértünk Horvátországba, egészen Pélmonostorig szinte minden fánál állt egy fegyveres katona. Előttük meg egy horvát rendőrautó cirkálgatott. Négyen ültek benne állig felfegyverkezve. Látható volt, hogy a katonákat provokálják, de egyik fél sem ragadtatta el magát valamilyen meggondolatlan cselekedetre. Be voltam szarva én is rendesen. Most már én is értettem mitől volt az alezredes olyan ideges egész idő alatt. Aztán egyszer csak mögénk került a rendőrautó. Tisztes távolságon belül követtek egy néhány kilométeren keresztül, majd elénk vágtak, de nem állítottak meg. Aztán lassított, így nekem kellett elkerülni, majd újra elénk vágott. Így ment ez egészen addig, amíg meg nem érkeztünk a táborba. Visszafelé ugyanez a macska-egér játék folyt közöttünk, egészen a gombosi hídig. Így van ez barátom. Nekem elhiheted, hogy odaát már nagyon készülnek a háborúra, és nem szívesen látnak ott bennünket. Talán éppen ezért nem csak hűtőkocsival, hanem mentőhelikopterrel is szállítják oda a lőszert, és a géppuskákat. Az biztos, hogy nem a katonaságnak van szüksége erre a nagy mennyiségű fegyverzetre, mert mindenki vitte a sajátját. Biztos, hogy az ottani szerb civileket akarják felfegyverezni. Valódi véres háború készül itt, mondjon ki mit akar. Vége van a testvériségnek, most mindenkinek csak arra kell gondolnia, hogy mentse a saját bőrét. Na eleget dumáltam, lejárt a pihenőm. Sötétedésig meg kell csinálnom, még egy fuvart.
Lassan felállt, leporolta a nadrágját, és mackós léptekkel megindult a garázsok felé. Döbbent csend ült a társaságra, akik figyelték a szavát. A hangoskodók is magukba fordultak. Mindenkinek valami „fontos” dolga akadt. Egyedül akart maradni a gondolataival, hogy megeméssze a hallottakat.
Az elkövetkező napok egyformán teltek. Délelőttönként valamilyen kiképzésnek álcázott baromság, és délutánonként az unalomba fulladó elméleti taktikai kiképzés, időnként politikai fejtágítással fűszerezve. Aztán az egész nap csúcspontja, a délutáni látogatás. Utána a nap levezetése képen, egy kis tévézés – természetesen szigorúan az állami televízió adását nézve. Majd végül az egész fáradtságos, és dögunalmas nap lezárásaként a jól megérdemelt alvás, az izzadtság szagtól, és a horkolástól zengő hálóteremben. Így ment ez napokon keresztül. Esemény számba ment az, hogy végre több mint egy hét után sikerült megfürödnöm is egyszer.
Ahogy múltak a napok egyre inkább szaporodtak a rémisztő hírek is. Egyre több helyről lehetett hallani harcokról, fegyveres villongásokról. A hadsereg hivatalos nyilatkozataiban sorra elítélte ezeket a cselekményeket, és nem győzte hangsúlyozni, hogy elsődleges feladata az ország szuverenitásának, és területi egységének megőrzése. Néhány nap múlva már kiegészítették azzal is, hogy e cél elérésére meg vannak az eszközeik, és ha eljön az idő, alkalmazni is fogja azokat. Ennél több akkor még nem történt. Úgy látszott, hogy Szlovéniában sikerült megegyezni a politikusoknak. Lassan megszűntek a harcok, és a jelekből ítélve nem is nagyon törekedtek, hogy visszafoglalják a szlovén területvédelmiek állásait. A katonai vezetés már csak azzal volt elfoglalva, hogy megőrizze a pártatlanság látszatát, és igyekezzen nagyobb presztízsveszteség nélkül visszafarolni állásaiba. A kártyákat keverők akkor már döntöttek arról, hogy futni hagyják a szlovéneket, hogy erejüket átcsoportosítva elérhessék a fontosabb célok megvalósítását. Ez pedig nem más volt, mint a horvát függetlenségi törekvések letörése. Horvátország, úgy stratégiai szempontból, mint nemzeti arányaiban is fontos helyen állt a zömében szerb hadvezetés, és az akkori politikai vezetés célkitűzései között. A látszat megőrzése érdekében a harckocsik felsorakoztak a függetlenségükért küzdő horvát, és az otthonaikat féltő szerb fegyveresek közé, pufferzónát alkotva. Azonban érdekes módon a tankok lövegei mindig a horvát falvak felé irányultak.
Mi akkor, csak azzal voltunk elfoglalva, hogy minél kisebb erőbedobással ússzuk meg az előttünk álló napot. Ott lógtunk, ahol csak lehetett. Egyre szemtelenebbek lettünk az elöljáróinkkal. Napról-napra nőtt az elégedetlenség, hogy mikor mehetünk már haza. Egyik délelőtt, robbantásos gyakorlatra vezényeltek ki bennünket, a közeli gyakorlótérre. A feladat az volt, hogy mindenkinek egy robbanótöltet kellett felrobbantani. Itt már nagyon vigyáztak ránk, mert csak egyesével mehettünk a fedezékbe, ahol összeraktuk a gyújtószerkezetet. Mindvégig velünk volt a hadnagyunk is, aki az egész művelet alatt ellenőrizte minden mozdulatunkat. Egy ligetben táboroztunk le, ami körül egy kisebb sátorváros állt. Legalább húsz-harminc terepszínű sátor sorakozott a fák árnyékában. Itt szállásoltak el egy gyalogos századot, mert már nem fértek el a laktanyában. Szabályos tábort építettek fel a tartalékosokkal. A sátrakat tégladarabokkal, kövekkel szegélyezett ösvények kötötték össze. Egy nagy akácfa tövében félig nyitott sátorban kigombolt és feltűrt ingujjú katonaszakácsok serénykedtek a gulyáságyúnál. Mellette a tűző napon egy lajtos kocsi, aminek a csapjából vékony sugárban csordogált a víz. Alatta már kisebb tócsa gyűlt össze, de a csontszáraz homokos talaj, folyamatosan nyelte a vizet. A liget szélén gyalulatlan deszkákból hevenyészetten összeeszkábált tábori latrina állt. A hely kijelölése nem volt valami szerencsés, mert a szél éppen abból az irányból fújt, és a főzőüstök felé vitte a végtermék szagát. Kicsit távolabb egy tiszti sátor állt, amely előtt, piros csíkos kempingszékben egy százados szunyókált, sörös üveggel a kezében. Körülötte a homokban már hevert néhány üres flaska. Az egyik sátorból szerb műdalokat harsogott a rádió. Különben az egész tábor néptelen volt, csak itt-ott lézengett néhány tartalékos.
Egyesével mentünk az árokhoz, aztán én kerültem sorra. Beálltam a gödörbe a tiszthelyettes mellé. Azt kérdezte, hogy tudom-e mi a feladatom. Valami rémlett hogyan kell összerakni egy robbanótöltet, de a katonaság alatt is csak egyszer kellett ilyent készítenem. Akkor az volt a szerencsém, hogy én voltam az újoncok között a legidősebb és a legmagasabb iskolai végzettségű, így hamar megtettek írnoknak. Ez rengeteg előnnyel járt, mert azzal az ürüggyel, hogy tanuljam a „szakmát” sokszor mentesültem a kiképzés alól. Ez akkor nagyon jó volt, de éppen azon a foglalkozáson ott voltam, amelyiken a robbanótöltet élesítését tanultuk. Egy kicsit azért remegett a kezem, amikor a kanócot meggyújtottam, és jó messzire dobtam. De aztán erőt vett rajtam valamilyen gyerekes izgalom, és vártam, hogy mekkorát fog most szólni. Az a néhány másodperc akkor, nagyon hosszú időnek tűnt. Már azt hittem, hogy valamit nem jól csináltam, de jött a nagy durranás, és a föld is megremegett.
Amikor kimásztam a gödörből, hasonló ürességet éreztem én is, mint a gyermek a szétrugdosott homokvár romjai között. Visszaballagtam a hűvösbe, és mint annyiszor már e néhány nap alatt, azon gondolkoztam, hogy mit keresek én itt valójában. Ez az egész biztos csak egy álom, hiszen önszántamból biztos, hogy nem lennék itt, és most mégis olyan dolgokat kell csinálnom, amihez semmi kedvem, ami teljesen idegen tőlem. Egyre inkább úgy éreztem, hogy becsavarodok, visszatérő gondolataim vannak, amelyek állandóan ismétlődnek, és nem tudok tőlük szabadulni. Úgy éreztem, hogy ha ez még sokáig fog tartani teljesen elveszítem az énemet, és egy teljesen idegen költözik belém, aki uralkodni fog felettem, és olyan dolgokra fog kényszeríteni, amit normális körülmények között soha meg nem tennék. Valószínűleg mások is így érezhették, mert egyre több lett a torzsalkodás közöttünk, egyre inkább kiütköztek az embereken a negatív személyiségi jegyeik is. A tömeg kezdett kezelhetetlenné válni. Kisebb parancsmegtagadások, az állandó morgolódás, a fegyelem lazulása mindennapossá kezdett válni. A tiszti kar pszichológiából ismét jelesre vizsgázott. Ilyen helyzetben csak két módon lehet a fegyelmet fenntartani: további szigorral, vagy apró engedményekkel. Azzal tökéletesen tisztában voltak, hogy további megszorításokkal, fenyítésekkel már nem tudják fenntartani a harci morált, mert egy idő után visszafelé sül el a túlzott szigor. Közel voltunk ahhoz a határvonalhoz, amikor már minden mindegy. Nem szabad azt sem elfelejteni, hogy fel voltunk fegyverkezve, és mindenkinél ott volt az éles lőszer. Intő jel lehetett számukra az a belgrádi kiskatona példája is, aki nem bírta már elviselni ezt az idegi terhelést, és a WC-ben egy sorozatot engedett a fejébe.

Útközben 11
A felgyülemlett fezsültséget úgy próbálták enyhíteni, hogy lassan csöpögtetve két napos eltávozásokat kaptunk. Én valamikor július végén kerültem sorra. Amikor lejárt a két nap erős kísértést éreztem, hogy ne menjek vissza, de akkor a családom tettem volna ki zaklatásnak. Számos esetben rendőri kísérettel hozták vissza azokat, akik nem jelentek meg időben. Ilyenkor napokra leállt az elvtávozás.
A közhangulat egyébként is eléggé nyomott volt. Több mint egy hónapja itt voltunk, és most már nagyon unta mindenki ezt az egész katonásdit. Fokozatosan megszűnt a félelemérzet is, hogy bármikor kivezényelhetnek bennünket a frontra. Azzal volt már mindenki elfoglalva, hogy most már menjünk haza, és hagyjanak bennünket békén. Mindenki egyre türelmetlenebb lett. Gyakoriak voltak az összezörrenések, de valahogy mindig lehiggadt a hangulat a „robbanás” előtt. Mindenki érezte, hogy most már túlfeszült a húr, és valaminek történnie kell, mert ez a napi monotonság kikezdte az emberek tűrőképességét. A reggeli szemléken egyre többen jelentkeztek a gyengélkedőbe különböző valós vagy kitalált bajokkal. Egyedül Péternek sikerült felmentetnie magát a szolgálat alól. Több napos kivizsgálás után megállapították, hogy kilenc dioptriás szemüveggel alkalmatlan a katonai szolgálatra. Szinte irigyeltük a baját, hogy ő hazamehet, és nem kell itt velünk szenvednie. A legmorbidabb mégis Zoli esete volt. Ő egy húszas évei elején járó vagány fiú volt. Benne volt minden buliban. Befurakodott az öregebb, és dörzsöltebb tartalékosok közé, együtt lógott ki velük takarodó után a sarki kocsmába, és szinte mindent megpróbált, hogy kihúzza magát a kötelezettségek alól. Javára legyen mondva, hogy nem a másik kárára. Fogadást kötött a többiekkel, hogy őt a jövő héten leszerelik. Egy hét alatt már háromszor próbálkozott a gyengélkedőn, de sikertelenül. Először magas vérnyomásra, majd ideggyengeségre hivatkozott, de mindig visszaküldték egy doboz gyógyszerrel, amit rögtön bele is vágott az első kukába. A legnagyobb eredményt a „gyomorfekélyével” érte el, amikor is beutalták a városi kórházba kivizsgálásra, de ott sem sikerült valódi betegséget produkálnia. Pedig szegénykém még a gyomortükrözést is vállalta. Negyedszerre már biztosra akart menni. Egyik reggel, mint később mesélte, a szemle előtt eltűnt az épület mögött, ott komótosan levetette a csizmáját, és teljes erejéből belerúgott a falba. Három lábujja tört el. Aztán visszahúzta a csizmáját, majd elsántikált a tiszthez, hogy elesett, és nem tud menni. A százados már nem akart neki hinni, de megmutatta neki a lábát, ami már akkorára szépen bedagadt. Ketten kísérték az orvoshoz, majd onnan a kórházba. Ebéd után értek vissza, egy csinos gipszel a lábán. Haza menni azonban nem tudott aznap, mert a katonaorvos nem volt már a laktanyában, és csak másnap írta alá az ideiglenesen alkalmatlanságáról szóló papírját. Büszkén lobogtatta az igazolást a haverjai előtt, hogy megnyerte a fogadást, de az arca időnként eltorzult a fájdalomtól.
A következő hetekben nem volt gond az eltávozásokkal. Sőt már hét közben is engedtek haza tartalékosokat. A szabadságolások sűrítését hivatalosan azzal indokolták, hogy a hadvezetés minden nélkülözhető katonát haza enged, hogy minél többet lehessen szerettei körében. Valójában – mint egy hadtápos tiszthelyettestől megtudtuk – arról volt szó, hogy az élelmiszer tartalékok kezdtek kiürülni. A katonai körzet nem volt felkészülve ekkora arányú mozgósításra. A vezérkar azonban váltig azt hangoztatta, hogy a hadsereg csak gyakorlatra hívta be a tartalékosait, ezért a háborús tartalékokhoz nem nyúlhattak. Akkoriban még ügyeltek a látszatra. Így is már kénytelenek voltak állami cégektől teherautókat lefoglalni gépkocsivezetőstől, hogy meg tudják oldani a logisztikai nehézségeket. Az „étlap” valóban kezdett egyhangú lenni. Míg az első hetekben változatos volt a menü, az utóbbi napokban egyre többször fordult elő, hogy egy héten akár háromszor-négyszer is volt babfőzelék hús nélkül jó vastag rántással. Egyik nap a reggelire kapott fél húskonzerv dobozán a gyártási év 1958 volt. Öregebb húst ettem, mint én magam. Ezekkel a szabadságolásokkal 20-30%-ot is lehetett spórolni. Egyre inkább elterjedt az a vélemény, hogy hamarosan leszerelnek bennünket.
Már jócskán benne jártunk az augusztusban, amikor egy délutánra valami furcsa izgalom lett úrrá az embereken. Izgatott jövés-menést tapasztaltunk parancsnokság körül. Elmaradtak a délutáni foglalkozások, és minden tisztet berendeltek a laktanyaparancsnokhoz. Valamennyien éreztük, hogy holnaptól valami más lesz. Azt még nem tudtuk, hogy ez a változás jó lesz-e vagy rossz, mindenesetre nagyon izgatottak lettünk mi is. Azt tudtuk, hogy csak két dolog történhet velünk. Hat hét után vagy leszerelnek bennünket, vagy megyünk a frontra. Az izgalmat fokozta az is, hogy hívatták a tartalékos tiszteket is. Ezután a megbeszélés már nem tartott sokáig. Az egész laktanya egy izgatott méhkashoz hasonlított. Futótűzként terjedt el a hír, hogy még ma vagy esetleg holnap leszerelnek bennünket. Nem tudtunk mit kezdeni a hírrel. Én talán nem is örömet, hanem egy hatalmas űrt éreztem. Nem tudtam feldolgozni, hogy vége szakadhat ennek a rémálomnak. Hogy végre haza mehetek, és ott folytathatom az életem, ahol abba hagytam. Talán már akkor tisztában voltam vele, hogy ami azelőtt volt, azt soha többé nem lehet úgy folytatni. Pedig nem kellett igazából kivetkőznöm saját mivoltomból. Nem kellett megtennem azt, amitől egész idő alatt féltem, de megérintett a háború, a front, a gyilkolás fuvallata. Tisztában voltam vele, hogy akármit is fog hozni a jövő, az ami volt nem lesz többé olyan, mint régen. A politikai helyzet az elmúlt időben semmit sem változott, hogy mikor hívnak be újra bennünket csak idő kérdése. Legközelebb már nem fogom megúszni ennyivel, és minden rémálmom valóra válhat.

Útközben 12
Az esti takarodót senki sem tartotta be. A szabadság szele annyira megcsapott mindenkit, hogy nem jött álom a szemünkre. Még éjfél után is kisebb csoportokban beszélgettünk a padokon. A vélemények eltérőek voltak. A legtöbben óvatosan fogalmaztak, hogy mit tennének, ha ismét behívnák őket. Csak néhányan vélték úgy, hogy ők bármikor újra magukra öltenék az uniformist, hogy megvédjék a hazát.
A reggelit szinte mindenki átaludta. Volt, aki még nyolc órakor is húzta a lóbőrt, a hosszúra nyúlt esti mulatozás fáradalmait pihente ki. Ez két nappal ezelőtt még elképzelhetetlen volt, ilyenkor már rég elkezdődtek a napi foglalkozások. Most azonban teljesen felborult a fegyelem. Néhányan a tegnapról megmaradt pálinkát iszogatták, volt aki valamilyen idétlen sorozatot nézett a tévében, de legtöbben tevékenységüket a céltalan lődörgésben merítették ki. Tíz óra felé már mindenkin úrrá lett a türelmetlenség, az érzés, hogy jó lenne, ha már történne valami. Egyetlen egy tisztet sem lehetett látni az egész laktanyában. Valószínűleg a parancsnokságon voltak eligazításon. Ahogy múlt az idő, úgy kaptak lábra az újabbnál-újabb rémhírek. Volt, akik szerint azért kell ennyit várni, mert mégsem szerelnek le, ugyanis a horvátországi helyzet egyre feszültebb, és továbbra is készenlétben tartanak bennünket. Mások egyenesen arra gyanakodtak, hogy a délutánt már a fronton fogjuk megélni. A legtöbben nem ültünk fel ezeknek a sületlenségeknek, de mindannyian egyre idegesebbek lettünk. Annyi értelmetlenség történt már itt az utóbbi időben, hogy noha kicsi a valószínűsége, bármi előfordulhat.
Tíz után végre megjelent a hadnagyunk, és mondta, hogy kezdjünk el csomagolni, és adjuk le az éles lőszereinket a raktárban. Nagy megkönnyebbülés lett úrrá rajtunk. A csomagoláson már túl volt mindenki. Sokan még az este begyömöszölték a zsákjukba az összes holmijukat. Érdekes mód, most nem sokat szőröztek a lőszerrel, mint amikor szabadságra mentünk. Volt akinek egy egész tár hiányzott. A raktáros csak annyit kérdezett, hogy hol a negyedik tár, és arra a válaszra, hogy az illető „elvesztette valahol”, csak legyintett egyet, majd aláíratta az ívet, hogy hiánytalanul elszámolt a rábízott lőszerekkel. Hátborzongató volt ez a felelőtlenség.
Most már csak a hivatalos rész maradt hátra: vissza kellet kapnunk a katonakönyvünket, és aztán mehettünk is volna, ki merre lát. Megint az idegtépő várakozás következett. Egyik cigarettát szívtam a másik után, és félrevonultam egy nyugodt helyre, hogy ne kelljen senkivel sem beszélgetnem.
Ebéd előtt nem sokkal megjelent végre a századosunk, és felsorakoztatott bennünket. Aztán peckesen hasát kidüllesztve megállt előttünk, és belekezdett a szónoklatába:
- Katonák! Eljött az idő, amit már nagyon vártatok. Véget ért az a kiképzési program, amit előre láttunk a számotokra. Ha nem is ment minden gördülékenyen, de azt határozottan mondhatom, hogy elégedett vagyok veletek. Maximálisan teljesítettétek a rátok bízott feladatot, és most már nyugodt szívvel állíthatom, hogy bármilyen feladatot el tudtok végezni. Most haza mehettek, de az minden gondolatokban benne legyen, hogy a hazának szüksége van rátok. A haza elvárja a feltétel nélküli lojalitásotokat, mert ne feledjétek ti akkor is katonák vagytok, ha most haza térve levetitek az uniformist. Sajnos a helyzet olyan, hogy könnyen megeshet, újra találkozni fogunk, és én tudom, hogy ti büszkén, és lelkesen fogtok jönni. Mivel a tudásotokat felfrissítettük, és a szívetek is a helyén van, meg tudjátok oldani azokat a feladatokat, amit a haza rátok bízott. Nem tudom, hogy mit hoz a jövő, de lehet, hogy legközelebb nem a futár fog értetek menni, hanem csak az egységünk számát fogjátok a rádióban, tévében hallani. Ez ugyanazt jelenti, ugyanolyan kötelezettségekkel jár, mintha kezedbe kaptad volna a mozgósítási parancsot. Ilyenkor azonnal meg kell jelenned a kijelölt helyen. Ezért az előszoba sarkába mindig legyen készenlétbe a zsákod, a fogason ott lógjon az uniformisod, hogy minél előbb ideérjél.
Most pedig menjetek haza, pihenjetek, és pótoljátok be azt, amit eddig elmulasztottatok. Remélem, hogy a jövő év tavaszán honvédő palánták sora fog bömbölni a szülészeteken.
Ezután egyenként szólítgatott bennünket, átadta a katonakönyvet, és kezet fogott mindenkivel.
Míg vártam, hogy rám kerüljön a sor, arról gondolkodtam, hogy vajon mit is akart mondani a százados. Az biztos, hogy engem nem töltött el lelkesedéssel a beszéde, inkább félelemmel. Előre vetítette azt, hogy most hiába mehetek haza, azzal a tudattal kell feküdnöm, kelnem minden nap, hogy bármelyik pillanatban újra behívhatnak. Legközelebb már nem biztos, hogy megúszom hat héttel, és nem a laktanyában fognak bennünket állomásoztatni, hanem visznek bennünket a frontra. Minél tovább elmélkedtem, annál inkább megbizonyosodtam arról, hogy helyes a gondolatmenetem. Mi leszünk az első vonal a sorkatonák után. Most, hogy bennünket leszerelnek, valószínűleg újabb tartalékosokat hívnak be, hogy meg legyen az utánpótlásunk. Erre már több árulkodó jelet lehetett látni ma is. A parancsnokság melletti raktárhoz napok óta érkeztek a teherautók, és vadonatúj uniformisokat, csizmákat fegyver és lőszeres ládákat pakoltak le róla. Egy-két nap, legfeljebb egy hét, és újra benépesül a laktanya.
Gondolataimból az zökkentett ki, hogy engem is szólítottak. Kiléptem elvettem a könyvecskét, majd megindultam a többiekkel a hálóterem felé a zsákomért. A vállamra kaptam, és hátra se nézve sietős léptekkel megindultam a kapu felé. Amint kiléptem az utcára, nem éreztem azt a megkönnyebbülést, amit vártam. Félelem, bizonytalanság töltött el. Attól tartottam, hogy utánam jönnek, és visszaráncigálnak, hogy sajnos tévedés történt még sem mehetek haza. Vagy esetleg mire haza érek már vár az újabb mozgósítási parancs. Szinte futólépésben mentem a buszállomásra. A város tele volt kigombolt ingű, málhát cipelő, vidám egyenruhásokkal. Sokan gyorsan meg ünnepelték leszerelésüket. A kocsmák kerthelyiségei megteltek sörözgető tartalékosokkal. Kedélyesen integettek a korsóikkal a járókelőknek olyan asztaloknál, ahol már előrehaladott volt a hangulat hazafias nóták éneklésével fűszerezték a jókedvüket. Amint elhaladtam egy-egy társaság mellett, nekem is integettek, hogy csatlakozzak hozzájuk. Én azonban csak legyintettem, és még jobban szaporáztam lépteimet, mintha a sietséggel el tudnék menekülni az elmúlt hetek emlékei elől.
Ebédidőben érkeztem haza. Inci már a kapuban várt. Mikor meglátott, hogy leszálltam a buszról, elébem szaladt, és a nyakamba ugrott. Csak annyit kérdezett:
- Vége?
Felelni én sem tudtam, csak annyira voltam képes, hogy bólintsak. Ekkor záporozni kezdtek a könnyei, és azt ismételgette, hogy:
- Soha többé. Érted soha többé, nem engedlek el. Soha. Én ezt még egyszer nem csinálom végig.
Amikor ledobtam magamról a mocskos izzadságtól bűzlő uniformist, és végre lezuhanyoztam, még mindig nem tudtam felfogni, hogy vége. Utána is még napokig kerestem a helyem. Annyira beivódott a tudatomba a monoton, mindig ismétlődő napirend, hogy sokszor csak bolyongtam céltalanul. Azonban lassan visszaszoktam a civil életbe.
Néhány nap múlva azt kezdtük tervezgetni, hogy hogyan pótoljuk be ezt az időt, amit a sors elvett tőlünk. Elmúlt az egész nyár, jóformán lejárt a szabadságunk, és nem hogy nyaralni, de még pihenni sem tudtunk. Egy hét múlva kezdődött az iskola. Úgy éreztük, hogy szükségünk van kikapcsolódásra, mert a pattanásig feszített idegeink felmondják a szolgálatot.
Bementünk az iskolánkba, és beszéltünk az igazgatónőnkkel. Nagyon megértőnek mutatkozott, egy héttel meghosszabbította a szabadságunkat. Gyors szervezés után két nap múlva már a Budapest felé robogó nemzetközi vonaton ültünk. Az egyik kolléganőnk férjénél szálltunk meg, aki egy horvát cég magyarországi képviseletét látta el. Csodálatos volt az a hét, amit itt töltöttünk. Rengeteget szórakoztunk, pihentünk, beszélgettünk. Feltöltődve érkeztünk haza, akkor még nem is sejtve, hogy ez az egyhetes vakáció, később évekre fog nyúlni.
Szeptember első napjai gyorsan múltak el. A tanév kezdési hajtás nem sok időt hagyott a merengésre. A történelem kereke azonban tovább forgott, és egyre aggasztóbb hírek érkeztek az ország másik feléből. A szlovéniai harcok nagyjából elcsitultak, de Horvátországban a nacionalista villongások szikrái egyre több helyen lobbantak lángra. A szerbek lakta területen útelzárások voltak. Megalakult a Horvát Nemzeti Gárda, szerb szabadcsapatok szerveződtek. A hírekben egymást érték azok a tudósítások, amik súlyos harcokról számoltak be. Szinte tapintani lehetett a feszültséget. Ott lógott a véres, kegyetlen polgárháború árnyéka a fejünk felett. Különösen feszült volt a helyzet a Duna túlpartján Baranyában. A helyi szerb civilek felfegyverkeztek a Jugoszláv Néphadsereg hathatós segítségével. Mindennaposak voltak az összecsapások, a halottakról szóló beszámolók. A hivatalos hadsereg, a propaganda szerint páncélosokkal bevonult a harcoló felek közé, hogy szétválassza őket. Azonban a tankok lövegei mindig a horvát fél felé meredtek, és dördültek el. A nagypolitika szintjén is eluralkodott a totális káosz. A Tito halála utáni nyolctagú államelnökség, négyre zsugorodott. Gyakorlatilag Szerbia vette a kezébe az események irányítását. A horvát, szlovén, bosnyák és macedón elnökségi tagok nem vettek már részt az ország irányításában. A nagyhatalmak béna kacsaként figyelték az eseményeket. Az egyre szaporodó konfliktusok szükségessé tették, hogy a hadsereg ne csak technikai fölénnyel rendelkezzen, hanem létszámban is domináljon. Kiképzetlen, fiatal sorkatonákat nem küldhetett a frontra, ezért maradtak a szabad csapatok, és a tartalékosok.
Az iskolánk tantestületére is nyomást gyakorolt a politikai bizonytalanság. A kollégák bizalmatlanok lettek egymáshoz, az órák közti szünetekben zajos tanárira nyomasztó csend telepedett. Kisebb csoportok alakultak, ahol suttogva beszélgettek egymással.
Rajtam is egyre inkább eluralkodott a félelem. Esténként, amikor lefeküdtünk sokáig nem tudtam elaludni. Figyeltem minden neszt, ami az utcáról szűrődött be. Ha egy autó állt meg a házunk előtt, hevesebben kezdett verni a szívem, azt hittem értem jöttek. Mindaddig nem tudtam megnyugodni, míg el nem indult újra. Volt, amikor hajnalig füleltem a neszeket. Rossz előérzetem volt, amit sehogy sem tudtam elhessegetni magamtól. Éreztem, hogy értem is jönni fognak. Csak az volt a kérdés, hogy mikor. Annyira felemésztette az erőmet ez a bizonytalanság, hogy már szinte vártam, hogy történjen valami.
Nem sokáig kellett várni....

Útközben 13
Kedd este volt. Olyan volt, mint a többi. Nem is emlékszem rá, hogy mit csináltunk aznap, annyira szürke hétköznap volt. Szerintem eléggé korán lefeküdtünk, csak arra a szorító, görcsös félelemre emlékszem. Hajnal lehetett, amikor arra riadtunk fel, hogy valaki eszeveszettül veri a redőnyt. Ereimben meghűlt a vér, de ugyanakkor valamiféle megkönnyebbülést is éreztem. Hirtelen felültünk az ágyban, és rémülten egymásra néztünk. Megfogtam Inci kezét, és a mutatóujjamat a szám elé emeltem. Rövid szünet után ismét elkezdtek dörömbölni. Ezt már a kutyánk is meghallotta, és nekirontott a kapunak. Olyan hangon kezdett el ugatni, mint még soha. Valami megmagyarázhatatlan erő megértette vele, hogy baj van, és neki ösztönösen védeni kell a felségterületét, és a falkavezért. Az artikulálatlan ugatás valószínűleg a jövevényt is eltántorította a további kopogástól. A hirtelen beállt csend még nyomasztóbb lett. Ott ültünk a sötétben, és moccanni sem mertünk. Füleltünk minden neszre. A kutya lassan megnyugodott, és hátra vonult a házába. Inci törte meg a csendet. Suttogva szólalt meg.
- Szerinted ki volt ez?
- Nem tudom, de olyan érzésem van, hogy engem kerestek.
- Lehet, hogy csak a Laci volt, talán anyu rosszul van, és azért jött szólni…
- Á, nem hiszem.
- Igaz, akkor csak mondta volna, hogy ő az, és nem veri ilyen hosszan a redőnyt. Ha viszont megint neked hozták a behívót, akkor mit teszünk?
- Nem tudom. Bízzunk benne, hogy csak egy részeg suhanc randalírozott hazafelé. Ha valóban értem jöttek, akkor biztos, hogy visszajönnek még. Várjuk meg a reggelt, aztán majd meglátjuk.
- Emlékszel még, hogy mit beszéltünk meg, amikor leszereltek?
- Igen, emlékszem…, de mit fogok csinálni, ha nem vonulok be? Bujkálni fogok? Nem járok be dolgozni? Külön fogunk élni?
- Nem tudom…, de nem is érdekelnek a válaszok. Egy dolgot tarts a szemed előtt, te fogod meghozni a végső döntést, de azt tudd, hogy két dolog közt kell választanod: vagy én, vagy a katonaság. Én nem akarok ilyen fiatalon özvegy maradni, vagy a hátralevő éveimet egy idegroncs alkoholista mellett leélni. Én gyerekeket akarok tőled, és azt akarom, hogy normális, kiegyensúlyozott apjuk legyen. Lehet, ha most is elmész még egyszer megúszod, de erre sajnos semmi biztosíték nincs. Tudod, hogy a kapcsolatunk is a katonasággal kezdődött, ne engedjük, hogy vele is fejeződjön be. Amikor lementem hozzád Visre, akkor sem az eszemre hallgattam. Jóformán alig ismertelek. Akkor a szívemre hallgattam, és nem az eszemre. Akkor ez bejött. Most neked kell mérlegelni a mai helyzetet. Itt van a házunk, amit sok-sok lemondás árán formáltunk olyanra, hogy jól érezzük itt magunkat, itt van a munkahelyünk, ahol elismernek, megbecsülnek bennünket, itt vannak a rokonaink, szüleink, itt van minden múltunk, és jelenünk. De vajon itt van-e a jövőnk is? Tudom, hogy most kegyetlen vagyok, de én csak kimondom azt, ami előtted is világos, csak még nem fogalmaztad meg hangosan. Még egyet tudnod kell, bárhogyan is döntesz, én kitartok melletted, akármekkora áldozattal is jár ez.
Soha nem éreztem ilyen súllyal a döntés terhét. Talán nem is az volt a gond, hogy el kellett határoznom két alternatíva közül melyiket választom. Az igazi felelősség abban rejtőzködött, hogy ez a döntés nem csak az én életemet befolyásolta. Inci kezembe tette a saját sorsát is, felelősséget kellett vállalnom érte is. Végül is ugyanazt mondta el, amit én is éreztem, csak nekem kellett kimondanom hangosan a végső ítéletet.
- Remélem, hogy nem a legrosszabb miatt zörgettek be. A holnapi nap mindent el fog dönteni. Ha mégis értem jöttek, akkor egy időre el fogok tűnni. Nem tarthat olyan sokáig ez az őrület. Reggel még bemegyünk dolgozni, aztán meglátjuk. Ha engem kerestek, akkor úgy is jönni fognak még egyszer.
Még sokáig beszélgettünk, de hajnal felé elnyomott bennünket az álom. Az ébresztőóra hangjára összetörten riadtunk fel. Míg kimentem a konyhába megfőzni a kávét, hirtelen egy furcsa érzés lett úrrá rajtam. Úgy tűnt, mintha az éjszaka történtek csak álom lett volna. Már-már visszaindultam volna a hálószobába, hogy elmeséljem Incinek ezt a lidérces álomképet, amikor belém hasított a felismerés, hogy ez a valóság. Szótlanul öltözködtünk, és az autóban is alig beszélgettünk. Amikor beértünk az iskolába, egy nemrégen bevezetett szokás szerint jelentkezni kellett a titkárságon, hogy megérkeztünk. Szilveszter az iskolatitkár csodálkozva nézett rám, és csak annyit kérdezett:
- Te még itt vagy?
Abban a pillanatban kivert az izzadság. Összenéztünk Incivel, de nem szóltunk semmit. Nagy erőfeszítéssel tudtam csak megszólani.
- Miért?
A hangom teljesen idegenül csengett a fülemben olyan volt, mintha nem is én beszéltem volna.
- Az apám futár, és az éjszaka több mint száz behívót hordott szét Tavankuton azoknak, akikkel te is egy időben voltál benn.
Nem szóltunk semmit, csak sarkon fordultunk, és kimentünk az irodából. A folyosón egymásra néztünk. Szavak nélkül is tudtuk, hogy amiben eddig bíztunk, csak egy hiú ábránd.
Innentől kezdve felperegtek az események. Mielőtt bementünk a tanáriba gyorsan megbeszéltük a további tennivalókat.
- Te menjél be a Maricához, és mond el neki őszintén ami van. Én pedig a lyukas órámban haza megyek az útleveledért, és aztán meglátjuk. Beszélek még Marikával, hogy egy néhány napig meghúzod magad a Gézánál, aztán majd kiderül.
Megöleltük egymást, majd mosolyt erőltettünk az arcunkra, és beléptünk a tanáriba. Igyekeztünk természetesen viselkedni, de óriási erőfeszítésbe telt, hogy az idegességünket valahogy leplezni tudjuk. Az egyik szerb kolléganőnk, akinek a férje katonatiszt volt, éppen arról mesélt, hogy az éjjel a férjének be kellett menni a laktanyába, és már ma megy Horvátországba. Ismertem őt, találkoztunk is a nyáron, amikor tartalékban voltam, egy másik században volt. Egyre idegesebb lettem, mert tudtam, ha neki menni kell, akkor én sem úszhatom meg a front nélkül.
Közben becsöngettek az első órára, de a főnökünk még nem érkezett meg. Kétszer is rossz helyre írtam be az órát a naplóban, mert egyáltalán nem ott járt az eszem. A gyerekek valószínűleg megérezték a feszültségemet, mert most olyanok voltak, mint a kisangyalok. Adtam nekik valamilyen önálló munkát. Nem tudtam a tanításra összpontosítani. Míg csendben dolgoztak, fel-alá sétáltam a teremben, de végül mindig az ablaknál kötöttem ki. Az osztály ablaka éppen az utcára nézett, jól láthattam a bejárati kaput. Amikor már nekem is feltűnt, hogy állandóan ott lógok az üvegnél, azzal nyugtattam magam, hogy azt lesem, hogy megérkezett-e az igazgatónőnk. Közben tudat alatt tisztában voltam vele, hogy nem az ő fehér Opeljét várom, ha nem attól rettegek, hogy a katonai rendőrség itt is keresni fog az iskolában. Mivel az iskola egy zsákutca végén volt, így hallani lehetett, ha megáll egy autó az utcában. Minden motorzúgásra az ablakhoz rohantam, és óriási megkönnyebbülést éreztem, amikor láttam, hogy valamelyik kollégám parkolt éppen le. Az első óra vége előtt érkezett meg a főnököm. A kicsengetést az ajtóban vártam már, naplóval a hónom alatt. Még gyorsan feladtam a házi feladatot a gyerekeknek, de közben arra gondoltam, hogy holnap már ezt nem én fogom ellenőrizni. Rohantam le a tanáriba, a naplót bevágtam a helyére, és mentem az igazgatói irodába. A folyosón még találkoztam Incivel. Nem szólt semmit, csak a tekintetével kérdezett.
- Most megyek hozzá, majd aztán megkereslek.
Az irodájába a titkárságon keresztül lehetett bejutni. Amikor beléptem éppen az iskolatitkárral tanulmányoztak valamilyen papírt. Mikor beléptem köszöntünk egymásnak, majd kérdőn rám nézett.
- Marica, volna két perc ideje? Szeretnék megbeszélni magával valamit.
- Parancsolj, mondjad.
- Inkább négyszemközt szeretném. Magánügy.
- Menj be az irodába, rögtön jövök, csak ezt megbeszélem Szilveszterrel.
Beléptem az irodába, és leültem az íróasztalával szembeni székre. A nyitott ajtón keresztül hallottam, hogy beszélgetnek valamit, de nem értettem, hogy mit. Kisvártatva bejött hozzám, és helyet foglalt velem szemben.
- Mondjad, miről van szó.
- Rövid leszek, nem akarom sokáig rabolni az idejét. Biztosan tudja, hogy a nyáron benn voltam tartalékban, és jóformán az egész nyarat a kaszárnyában töltöttem. Ma hajnalban megint hozták a behívót. Incivel megbeszéltük, hogy én még egyszer nem fogok bevonulni. Sajnos olyan a politikai helyzet, hogy most már nem csak a laktanyában kellene lennem, hanem minden valószínűség szerint vinnének a frontra. Úgy döntöttünk, hogy nekem most egy időre el kell tűnnöm. Az nem megoldás, hogy nem alszok otthon, mert előbb-utóbb itt is keresnének a munkahelyemen.
Néhány másodpercnyi kínos szünet következett, majd megszólalt.
- Nézd Miklós, én tanácsot nem adhatok, sőt véleményt sem mondhatok arról, amit tenni akarsz. Nem olyan időket élünk most. Annyit azonban elárulhatok, hogy nem egyezek semmiféle háborúval, bármilyen okkal is indították azt. Azonban azt is megértheted, hogy én a döntésedhez nem nyújthatok támogatást… Most csak hangosan gondolkozok… én a helyedben talán azt tenném, hogy kivenném a maradék szabadságomat, esetleg még a tanulmányi szabadságomat is, mert ehhez bármikor jogod van. Így aztán legalább nyugodtan felkészülhetsz a vizsgáidra is. Én más jó megoldást nem látok, mert ha három napig igazolatlanul nem jelensz meg a munkahelyeden, akkor egyszerűen megszűnik a munkaviszonyod. Nos mit szólsz hozzá.
- Igen, én is valami ilyen megoldásra gondoltam. Köszönöm a megértését.
- Ugyan hagyd már, a szabadsághoz, és a vizsgákra való felkészülésre jogod van bármikor szabad napot kérned. Én erre a beszélgetésre úgy emlékezem, hogy ezt bejelentetted, hogy meg tudjuk szervezni a helyettesítésed. Írj egy rövid kérelmet, hogy iktathassuk. Van még valami, amit mondani szeretnél?
- Nincs… illetve csak annyi, hogy Incinek most lyukas órája van, és hazaugrana egy-két dologért.
- Ha nem kell senkit sem helyettesítenie, akkor azt tesz, amit akar.
- Köszönöm. Viszont látásra.
- Viszont látásra. Sok szerencsét.
Inci a folyosón várt. Izgatottan sétált fel-alá. Amikor meglátott odaszaladt hozzám.
- Beszéltél vele? Mi újság?
- Minden rendben. Ülhetsz a kocsiba, és mehetsz.
- Most beszéltem a Marikával átvisz a határon, utána pedig mehetsz a Gézához. Átvinnélek én is, de ő ajánlotta fel, hogy ha az ő kocsijával megyünk, akkor a diplomata rendszám miatt hamarább, és biztonságosabban átérünk.
- Jó rendben van, induljál, hogy visszaérjél a következő órára.
A szünetben még gyorsan megírtam a kérvényt, hogy kihasználhassam a tanulmányi szabadságomat.
Még két órám volt, de annyira ideges voltam, hogy nem tudtam tanítani. Önálló feladatot adtam a gyerekeknek, én pedig hol az ablakon bámultam kifelé, hol pedig a folyosón sétáltam. Meleg volt a szeptember eleje, és a szemben lévő osztály ajtaja nyitva volt. Vládónak volt ott órája, és amikor meglátta, hogy a folyosón járkálok, kijött hozzám.
- Maga mit mászkál itt kint? Talán rosszul van?
Vládót már régóta ismertem. Együtt fejeztük be a középiskolát, meg a főiskolát is, majd később együtt is dolgoztunk. Egyidősek voltunk, de magáztuk egymást.
- Nem, csak ideges vagyok.
- Min idegeskedik már annyira?
- Hajnalban megint hozták a behívót.
- Ne bassza meg! És, hogy-hogy még itt van?
- Úgy, hogy nem vettem át. Most egy időre eltűnök. Inci most ment haza az útlevelemért, tanítás után átmegyek Magyarországra.
Vládó néhány másodpercig elgondolkodott. Látszik, hogy tépelődik valamin.
- Én sem várom meg, hogy elvigyenek. Eltűnök én is egy időre.
- Maga úgy csinálja, ahogy gondolja. Engem már egyszer mozgósítottak. Most már biztos, hogy nem a kaszárnyába leszek, hanem visznek a frontra. Ehhez nekem nincs kedvem. Én magyar vagyok, nekem semmi közöm a horvátok és a szerbek háborújához.
- Én meg horvát vagyok, de le se szarom őket. Nem megyek megdögleni egyikért sem.
Az osztályából hangos beszéd szűrődött ki. A gyerekek kihasználták, hogy felügyelet nélkül maradtak, és rögtön felfordulást csináltak. Visszalépett az osztályajtóba, és halkan csak annyit mondott:
- Aki nem tud csendben maradni, azt mindjárt feleltetem.
A tanteremben újra csend lett.
- Ahogy gondolja, én nem hozhatok döntést maga helyett.
- Nem is arról van szó, hogy én magam nem tudnék dönteni. Csak hangosan gondolkodtam.
- Nézze, engem már egyszer behívtak… Akkor megúsztam azzal, hogy a kaszárnyában maradhattam, de nem akarom a szerencsémet kísérteni. Akár hogy is gondolkodom, most már biztos a frontra vinnének. Magát eddig békén hagyták, de arra semmilyen biztosíték sincsen, hogy ez egy tartós állapot lesz. Ha úgy dönt, hogy mégis csak dobbant, akkor menjünk együtt. Beszéljen maga is a Maricával. Vegye ki a szabadnapjait, aztán mehetünk együtt. Talán csak vége lesz nemsokára ennek az egész cirkusznak, és megússzuk szárazon. Nekem, meg gondolom magának sincs semmi kedve hőst játszani.
- Igaza van, meggondolom… és maga mikor akar indulni?
- Van még két órám. Azt megtartom, és majd utána… hacsak nem jönnek ide is keresni.
Visszamentünk az osztályunkba. Még a szünet előtt visszaért Inci. Halkan kopogott az ajtón, majd intett, hogy menjek ki.
- Rendben van minden. Itt az útleveled, a kocsiban van egy táska néhány holmiddal. Nem válogattam, csak összekapkodtam, amit hirtelen találtam a szekrényben. Most beszéltem Marikával is. Munka után elmegyünk hozzá, és ő átvisz a határon. Egy ideig meghúzhatod magad a Gézánál. Elhoztam a bankkönyvet is, veszünk fel márkát, hogy legyen nálad pénz.
- Köszönöm. Te mindenre gondoltál.
- Remélem. Istenem, hogy mennyire félek…
Alighogy kimondta, elkezdtek folyni a könnyei. Abban a pillanatban megszólalt a csengő. Gyorsan letörölte könnyeit, majd sarkon fordult, és határozott léptekkel eltűnt a lépcsőfordulóban.
Az utolsó két órára, már nem is emlékszem. Most visszagondolva talán úgy éreztem magam, mintha egy filmet néztem volna. Láttam magam kívülről, amint feladatokat adok a gyerekeknek, válaszolok a kérdésekre, de mintha nem is én lennék. Abban reménykedtem, hogy ez az egész csak egy álom, és hamarosan leizzadva fel fogok ébredni, majd egy nagy sóhajjal nyugtázni fogom, hogy a valóság korántsem ilyen borzasztó. Féltem… nagyon féltem. Abban a pillanatban a jövő nagyon kiszámíthatatlan volt. El sem tudtam képzelni, mit hoz a holnap. Ezen akkor talán nem is gondolkodtam, mert abban bíztam, hogy ennek a kilátástalan állapotnak hamarosan vége lesz, és utána minden megy a megszokott kerékvágásban. Ha reálisan felmértem volna a helyzetet, akkor mindazt, ami utána következett talán végig sem tudtam volna csinálni.
Tanítás után elmentünk pénzt felvenni. Marikánál ebédeltünk, ő mondta, hogy jön velünk Vládó is. Felajánlotta, hogy átvisz bennünket a határon, mivel neki diplomata rendszámtáblás kocsija van. Így talán több az esélyünk, hogy ne kössenek belénk. Míg a kávé mellett beszélgettünk a szabadkai rádió híreit hallgattuk. Tízpercenként bemondták, hogy általános mozgósítás van, és sorolták azoknak az egységeknek a számát, akiknek azonnal jelentkezniük kell a kijelölt helyeken. Az egyik szám ismerős volt. Nem hagyott nyugton a kíváncsiság, lementem a kocsihoz, a kesztyűtartóban maradt a katonakönyvem, és megnéztem az én egységem számát, és valóban nekem is mennem kellett volna. Kivert a hideg verejték, és elkezdett a kezem remegni. Eddig valahogy bíztam benne, hogy talán hajnalban mégiscsak egy részeg zörgetett be, de most már tudtam, hogy menni kell. Nincs visszaút. Vagy a frontra, vagy el innen.
Három óra felé érkezett meg Vládó, a barátnőjével, Tímeával. Mondta, hogy ma este meghúzhatjuk magunkat az egyik rokonánál Kiskunfélegyházán, és majd holnap mehetünk fel Pestre. Ő ragaszkodott, hogy kocsival akar jönni, így Incivel ültünk Marika kocsijába, Vládó pedig szorosan a nyomunkban haladt. Alighogy kifordultunk a ház előtti parkolóból a főútra, látszott, hogy a helyzet nagyon komoly. Már az első lámpánál géppisztolyos, golyóálló mellényes rendőr posztolt. Ahogy haladtunk tovább, láttuk, hogy az egész város tele van rendőrrel, és egyenruhás tartalékosokkal. Alig mertünk megszólalni a kocsiban. A határ előtt még valami feltűnt. Rengeteg belgrádi rendszámtáblás kocsit láttunk. Először arra gondoltam, hogy ők is Magyarországon keresnek menedéket, de aztán láttam, hogy néhány kocsi ablakából a Crvena Zvezda focicsapat klubzászlaja lóg ki. Ekkor jutott eszembe, hogy a zavargások miatt az UEFA nem engedte meg, hogy Belgrádban játsszák le a BEK fordulót. A szurkolók igyekeztek Szegedre, hogy buzdítsák kedvenceiket.
Nemsokára kiérkeztünk a városból, és megindultunk a határ felé. Közben igyekeztem nyugalmat erőltetni magamra, természetesen akartam viselkedni, de legszívesebben összegömbölyödtem volna, mint egy sündisznó. Már egész közel voltunk a határhoz, amikor hirtelen megállt a sor. Talán másfél-két kilométerre lehettünk az átkelőtől, és ott volt a kocsisor vége.
Egy pillanat alatt kivert a hideg verejték.
Vajon miért halad ilyen lassan a sor? Talán már a határőröknek is leadták a listát, hogy ki kapott behívót? Vagy lehet, hogy a katonaköteles férfiakat egyszerűen át sem engedik? Az is lehet, hogy csak a szurkolók tartják fel ennyire a sort? Nem biztos, hogy nem ez lehet az oka. Nincs nekem akkora szerencsém, hogy most simán átjussak.
Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok cikáztak a fejemben. Megosztani őket Incivel nem akartam. Minek idegesítsem őt is. Az aggodalmam felesleges volt, mert ő bírta kevésbé cérnával, és egy idő múlva elmondta szinte szóról-szóra azt, amire én is gondoltam.
- Nem bírom tovább ezt az ücsörgést. Előre megyek, megnézem mi a helyzet. Választ sem várva kinyitottam az ajtót, és kiszálltam a kocsiból.
- Ne menj sehova! Még bajod lesz. – szólt utánam Inci.
Hátra sem fordultam, csak legyintettem. Ötven-hatvan autó mellett elsétáltam, mire az út kiért az erdőből, és egy hatalmas kanyar után feltűnt az országhatár. Jó messze volt még, de ha teljes erőből futottam volna talán tíz perc vagy kevesebb idő kellett volna, hogy átérjek a biztonságba, ahol már nem érhetnek utol ennek a zsarnok hatalomnak a pribékjei, akik megtanították velem, és szeretteimmel mit jelent a félelem.
Egy darabig ott álltam és néztem a távolba.
Visszafordultam, és megindultam a kocsi felé. Ahogy elhaladtam az autók mellett, arra lettem figyelmes, hogy szinte mindegyikben csak a sofőr ül. Ha találkozott a tekintetünk, mindjárt elfordította a fejét, vagy a műszerfalat kezdte babrálni. Pedig egyet sem ismertem közülük. Feltételeztem, hogy valószínűleg nem mindannyian a mérkőzésre igyekeztek, hanem mentették az irhájukat, mint én.
- Mi a helyzet? – kérdezték tőlem, amikor beültem a kocsiba.
- Rengetegen vannak még előttünk… még legalább egy-másfél óra mire átjutunk… ha egyáltalán átjutunk. – tettem hozzá halkan.
Inci hátrafordult az első ülésen, és megszorította a kezem.
- Ne félj nem lesz semmi baj.
Életem leghosszabb órája következett ezután. Az autók araszolva haladtak előre, fegyelmezett rendben. Máskor mindig voltak ügyeskedők, akik kiugrottak a sorból, megelőztek jó néhány autót, majd a határ közelében visszafurakodtak a többiek közé. Most mindenki szépen udvariasan döcögött előre. Mire elértünk az utolsó kanyarhoz, ahonnan már látni lehetett az átkelőt, hirtelen megtorpant a sor. A szemközti sávon egy rendőrautó közeledett felénk. Szinte lépésben haladt. A vezető a sorban álló autók utasait mustrálgatta. Szemmel láthatóan keresett valakit. Menet közben meg-megállt, volt olyan kocsi, amelynél elidőzött egy rövid ideig, majd tovább gurult. Ahogy közeledett felénk én egyre idegesebb lettem. Először a gyomrom szorult össze, majd a tenyerem kezdett el izzadni, és éreztem a halántékomon, hogy lüktet az ütőér egyre gyorsabban, és gyorsabban. Már egészen a közelünkbe ért, amikor a várakozók közül egy Mercedes ugrott ki, és megindult a sor mellett, de mindjárt szembe találta magát a rendőrautóval. Megpróbált visszafurakodni, de ez a manőver felkeltette a biztos figyelmét, és félreállította az út szélére. Amikor melléjük értünk, éppen széles gesztusokkal magyarázott valamit az egyenruhásnak, akit szemmel láthatóan nem hatott meg a történet, mert elvette az iratait, és visszafordult a határállomás felé.
Talán két órát kellett várni mire odaértünk az útlevélkezelőhöz. Addigra lelkileg már annyira kimerültem, hogy már rettegni sem volt erőm. Amikor átadtuk az útleveleket az egyenruhás meg csak egy pillantásra sem méltatott. Unott képpel belenyomta a pecsétet a könyvecskébe, visszaadta, majd egy hanyag mozdulattal intett, hogy haladjunk tovább. A vámos ránk sem nézett, csak intett, hogy menjünk.
Ekkor Inci hátranézett, nem szólt semmit, csak a szeme sugárzott egy szót: „Sikerült!”
Halványan elmosolyodtam, de úgy éreztem, hogy hatalmas űr tátong bennem, és fáradt voltam, rettenetesen fáradt. Csak aludni szerettem volna, hosszan, mélyen, álomtalanul. Hinni abban, hogy az események nem velem történnek, hogy van remény, vannak célok, hogy van jövő. Ott a senki földjén, valóban senkinek éreztem magam. Olyan embernek, mint akit megloptak, akitől elvettek valamit, hogy pontosan mit, azt nem tudom, de valami nagyon fontosat. Mint egy vándor, aki megindult az úton, de megérkezni sohasem fog… mindig ott lesz valahol ÚTKÖZBEN.

Belefáradtam, hogy már jó ideje reggelente dolgozni indulok az iskolába, nem pedig tanítani. Teljesen felesleges készülni egy órára,mert az csak a legritkább esetben lehet azt megvalósítani. Amikor a végig gondolt, előkészített órát egy mozdulattal áthúzza egy adj uram, de rögtön statisztikai adat szolgáltatás, egy óraösszevonás, helyettesítés, röpértekezlet, egy ki tudja mikor megjavuló elromlott fénymásoló vagy számítógép. Mindezt csak azért, hogy fenntartsuk a látszatot. Az illúziót, hogy, hogy ha vannak is homokszemek a gépezetben, de minden zavartalanul üzemel. Fenntartani azt az izzadságszagú, kétségbeesett igyekezetet, hogy cáfoljuk, elnyomjuk a "károgók" hangját. 
  Belefáradtam, hogy naponta győzködjenek arról, hogy miért jó nekem a rossz. A színlelt sikertörténetek hallgatását, hogy a fülemnek higyjek, ne a szememnek. Hálát, megbecsülést kellene éreznem, hogy soha nem látott mértékben, számolatlanul talicskázzák a javakat az oktatásba, mint senki más azelőtt. Valahogy mégsem látom ennek a nyomát sem. Valószínűleg azért, mert alulról szemlélem a történéseket. A magasból, távolról biztos minden szebben fest. Sokszor képtelen vagyok eldönteni, hogy a tájékozatlanság, vagy a szándékos félrevezetés mögé bújva születnek beszámolók az oktatás helyzetéről. Valóban nem tudom melyik a rosszabb.
  Belefáradtam, hogy minden vélt, vagy jogos panaszra a karok széttárása az iskolaigazgatók válasza. Már a szemébe se néz a beosztottjának, amikor már sokadszor írja ki helyettesíteni a héten. Csak a helyettesítési táblázatot tűzik ki a faliújságra, és számon kér, ha véletlenül elkerülte a figyelmemet. Elvárja, hogy megértsem tehetetlenségét, gúzsba kötött táncolását. Pedig lehetne néha azt mondania, hogy ezt azért mégsem. Nem olyan nagy ügy, mint amilyennek látszik. Néha lehet nemet is mondani. Persze, hogy meg lesznek a következményei, de túl lehet élni. Én már kétszer is megtapasztaltam. Biztatásként mondom, hogy nem annyira rossz visszamenni a frontvonalba, hiszen mindenki onnan indult.
  Belefáradtam, hogy több évtizedes tapasztalattal elvárják tőlem, hogy újra visszamenjek a rajtvonalra, és hosszú hetek, hónapokat szánjak arra, hogy talmi óravázlatokkal, szépen megfogalmazott kompetenciákkal bizonygassam, hogy mennyire alkalmas vagyok erre a pályára. Olyan ismeretlen, nevenincs szakértők előtt kellene bizonyítani, akik annyiban különböznek tőlünk, hogy elvégeztek egy hatvan órás gyorstalpalót. Azzal fenyegetnek, hogy ha önként nem jelentkezem, akkor köteleznek a portfólió írásra. Ha mégsem adom be a derekam, záros határidőn akkor elbocsájtanak. Ám legyen. Van élet a pályán kívül is. Már most is kevés olyan munka van, ahol kevesebbet fizetnek, mint az oktatásban.
  Belefáradtam, hogy minden nap elvárják tőlem, hogy fitten, kreatívan, motiváltan álljak a gyerekek elé. Demagóg közhelyekkel próbálnak ösztönözni, hogy erőt merítsek az újabb egész napi munkához. Közelebb a hatvanhoz már pontosan tisztában vagyok az erényeimmel, és a hiányosságaimmal is. Hó végén nem a csillogó szemek jutnak eszembe amikor visszateszek egy drágább terméket a boltban a polcra. Amikor nem zsebszámológéppel kell bevásárolni, mert nagyon ciki lenne, ha a kasszánál derülne ki, hogy nincs már elég fedezet a folyószámlán. 
  Belefáradtam, a szakszervezet ígérgetésébe, hogy majd most megmutatjuk erőnket, és jobb belátásra bírjuk a döntéshozókat. Demonstrációt, sztrájkot szerveznek, ultimátumos határidőket adnak, aztán szépen elcsendesedik minden. Mindig felmerül valamilyen akadály, ami miatt halasztani kell a "végső csapást". Mentségükre legyen mondva, hogy a pedagógusok sem egységesek. Morgolódnak, de amikor eljönne a cselekvés ideje, csak egy részük hajlandó nyilvánosan is vállalni a véleményét, és kiállni a jogaiért.
  Belefáradtam a magyarázkodásba is, amikor egy-egy ilyen írás után gyalázkodó, kioktató kommentárok, hozzászólások öntik el az üzenőfalat. Nem akarok már meggyőzni senkit, hogy miért nyavalygok az alacsony bérek, és a kizsigerelés miatt, Tisztában vagyok azzal, hogy a versenyszférában is keményen kell dolgozni, de már nem akarom sokadszorra is elmagyarázni, hogy a mi munkánk nem fejeződik be akkor, amikor kicsöngetnek az utolsó óráról.
   Belefáradtam, belefásultam, kiégtem...

Megtörtént a csoda! A csoda amiben kevesen hittek, de amiben nagyon sokan reménykedtek. A csoda ami visszaadta a hitet, hogy mégis létezik az emberi szolidaritás, ki lehet lépni a fásult közönyből, és össze lehet fogni egy jó ügyért. Talán nem volt ember, akit ne érintett meg a szőke fürtös angyali teremtésnek a története, aki most esélyt kapott a teljes értékű életre. 
Azt mondják sok mindent meg lehet venni pénzért, de az egészséget nem. Tévedés, óriási nagy tévedés. Az esélyt, a reményt mindenféleképpen. Vajon hány Zente él még ebben az országban, aki szintén a csodára vár? Nem csak gyerekek. Ki, vagy mi dönt arról, hogy valaki megkapja az esélyt? Elvárható-e, hogy az emberek, a civilek mozduljanak, fogjanak össze amikor nagy a baj? Lehet, hogy csak nekem volt hiányérzetem, de azt vártam, hogy legalább megszólaljon a NEAK valamelyik illetékes vezetője. Kérdés nélkül is mondhatták volna, hogy ez egy akkora összeg amelyet nem tudnak kigazdálkodni, mert azzal másoktól vennék el a gyógyulás lehetőségét.
Lehetett volna indok az is, hogy ez egy olyan készítmény, amelyik nem bizonyított eleget, és még Európában sem törzskönyvezték. Érvelhettek volna, hogy az egyedi méltányosság megadásához idő kell, aminek megvan a protokollja. Ha morgolódtunk is volna,de talán elfogadtuk volna az indokokat, mert biztos, hogy hiteles adatokkal tudták volna igazolni, hogy az egészségpénztár nem egy feneketlen zsák. Nem szeretnék a lélegeztetőgép kontra stadion elcsépelt közhellyel élni. Sokkal, de sokkal összetettebb, szerteágazóbb probléma ez. Számos etikai kérdést felvet, amikre nincsenek jó , mindenki által elfogadható válaszok. Nem lennék annak a hivatalnoknak a helyében, aki reggel a munkahelyére beérve az első kávé után nekiáll az íróasztalán levő irathalomból kiválasztani azokat, akinek megítélik az egyedi méltányosságot.
Mégis mi van azokkal, akiknek nem ilyen talpraesettek, mindenre elszántak a szülei, akik nem tudják ilyen hatékonyan használni a nyilvánosságot, a közösségi médiát? Ők magukra maradnak?
Még egyszer leszögezem, hogy nem a döntéshozók szakmai és emberi képességeit vonom kétségbe akiknek naponta kell dönteni orvosi leletekből, hogy ki kaphat többet a közösből. Arról azonban igenis lehetne vitát nyitni, hogy az egészségügyi kassza mennyivel lehetne nagyobb. Honnan lehetne átcsoportosítani eszközöket, hogy minél szélesebb kör kapja meg az esélyt.
Mondom mindezt személyes érintettség okán is, egy sikeres kemoterápiás kezelés után. A szer szőnyegbombázása nemcsak a rákos sejteket pusztította el, hanem járulékos veszteségként az immunoglobulin szintet is szinte teljesen lenullázta. Emiatt három hétnél tovább nem is tudtam egyfolytában dolgozni, mert mindig sikerült összeszedni valamilyen fertőzést, ami rendszeresen tüdőgyulladásba torkolt. Nekem egyedi elbírálással engedélyezett a NEAK egy hat alkalmas immunterápiát, aminek az ára egy középkategóriás használt autó értékének felel meg. Bízom benne, hogy fél év múlva már én is teljes életet tudok majd élni, és folyamatosan dolgozhatok, és nem rándul össze a gyomrom ha valaki eltüsszenti magát mellettem.
Mégsem tudok nem gondolni azokra, akiknek nem jut a közösből, vagy az adakozásból. Pedig ők is megérdemelnék az esélyt akárcsak Zente, vagy én. 
Nem szeretném az összefogás sikerének eufóriáját semmiféleképpen beárnyékolni.Én is tiszta szívből örülök a sikernek. Mégis ha holnap felébredünk kezdjünk el gondolkodni. Van min...

"Hello, hello sziasztok!"
Nézem értetlenül, magamon is meglepődve, miért áldozok ennyi időt arra, hogy megnézzem, hogyan készíti el Elek Zoltán az angol királynő kedvencét a teát, és a híres francia receptet a kanapét. Egyszerűen érthetetlen miért vagyok képes több mint tizennyolc percet rászánni, hogy végigkövessem hogyan készül egy tea ártézi vízből, és mellé a kiflikarikákra kent tömlős sajt párizsival, savanyú uborkával, erős paprikával és mustárral ízesítve. 
Hihetetlen...
Itt van ez a középkorú, szemüveges rózsaszín inges, terepmintás nadrágos férfi, beszédhibás narrációjával. Esetlen, körülményes mozdulataival képes hosszú perceken át beszélni a nyilvánvalóról, és bemutatni a semmit ma, amikor ahhoz vagyunk szokva, hogy annak aki fel akarja kelteni a figyelmünket csak másodpercei vannak erre. Óriási harc folyik a néző kegyeiért ebben a pörgős, gyorsan változó világban, hogy ne kattintsanak el  máshova. Szerkesztési, vágási bravúrok kellenek, hogy elérjen a célközönséghez az üzenet . Ezt nem elég megtanulni, tehetség is kell hozzá. Még így is csak egy csekély szám töri át a gátat, és éri el a kitűzött célt.
Elek Zoltán igazi influencerré nőtte ki magát. Megfejthetetlen hogyan képes befolyásolni, a több mint százezer követőjét YouTube csatornáján. Rajongótábora egyszerűen csak Mesternek hívja. Több-e ő Uhrin Benedeknél, Szalacsi Sándornál, Polgár Jenőnél, akik annak idején cunamiként söpörtek végig az interneten, hogy aztán a feledés homályába merüljenek. 
Talán valamennyire más. Ő is vágyik, az öt perc hírnévre, de úgy tűnik, mintha ösztönösen, jó érzékkel menedzselné magát. Mindig egy kicsit tovább lép. Attól nem kell tartani, hogy maradandót fog alkotni, de az biztos, hogy még egy ideig hallani fogunk róla. Még nem érte el a csúcspontját az Elek Zoltán őrület. 
Vajon mi lehet a Mester titka, ami őt ilyen népszerűvé tette?
Az alapötlet zseniális. Olyan oktatóvideókat készít, amelyek bevezetik a "tudatlant" a szalonnás rántotta, tojásos lecsó, rakott krumpli, töltött sajtos párizsi vagy a bolti hamburger sütés rejtelmeibe. Olyan titkokat árul el, amire a legkétbalkazesebb kezdő szakács is pillanatok alatt rájön magától is. 
A szlengbe biztos be fog épülni néhány aranyköpése, mint a "csak a szék ne recsegjen", vagy egy-egy szó kiejtése amiről nem lehet eldönteni, hogy tájszólás-e vagy csak egyszerű beszédhiba (toás, úbóka, ola).
Abban talán egyet érthetünk, hogy nem viccesek a videói. Nem csapdossuk a térdünket a nevetéstől amikor végignézzük a főzős műsorait. A bénázása mégsem kelt szánalmat a nézőben. Talán egy kicsit magunkra is ismerhetünk, hiszen mi is szoktunk néha ügyetlenkedni még egészen egyszerű dolgokkal is. Úgy tűnhet, hogy egy közülünk, de azért mi jobbak vagyunk tőle a mindennapi életben. Szórakoztató lehet ahogy többszöri használat után is kihívás neki az indukciós főzőlap kezelése, de végül mégis megold minden felmerülő problémát. Vágás szinte alig van benne, ettől nem lesz feszes a cselekmény, minden nyúlik, mint a rétes, de végig odaszögezi a nézőt, aki abban bízik, hogy a végén lesz talán valami csattanó, ami feloldozza az alól, hogy ilyen semmirevaló dologgal múlatta az idejét. De nincs csattanó, nincs tanulság, nem maradnak megválaszolatlan kérdések, csak az űr. Ilyenkor dől el, hogy valaki rajongó lesz-e, vagy örökre elhatárolódik. 
Az fanoknak igazi csemege lehet a napokban megjelent Fagyi készítése egyszerűen, vagy Dacsó Péternek Sushi című vieója, ami kihagyhatatlan.
Végül csak annyi: "Hello, hello, sziasztok!"

https://www.youtube.com/watch?v=j9i_NRLmvsg

Az utóbbi években nagyon ritkán jártam postán. Amióta megtapasztaltam, hogy egy csomó időt, és bosszankodást megspórolhatok, ha interneten keresztül fizetem be a számlákat nem volt okom felkeresni ezt a patinás, nagy múltra visszatekintő intézményt. Kézzel nagyon ritkán írok levelet mióta a kapcsolattartásra az e-mailt, vagy a messengert használom. 
Most mégis úgy alakult, hogy bélyeget kellett vennem a postán. Délben a legnagyobb hőségben indultam neki, abban bízva, hogy ilyenkor csak nem lesznek sokan. Benn kellemes hűvös fogadott. Valóban igazam volt, csak hárman voltak előttem, és négy munkaállomáson is dolgoztak. Volt egy kis időm bámészkodni, míg sorra kerültem. Nosztalgikus hangulatban néztem körül, azt kutattam tekintetemmel mi változott az utóbbi években. Ami feltűnt, hogy szalagkorlát választja el a várakozókat az ügyintézőktől. A korlát első oszlopán egy nagy betűkkel nyomtatott felirat hívta fel a figyelmemet a házirendre, hogy itt várakozzak, és várjam meg míg szólítanak. A gyengébbek kedvéért a kordon másik végén is megismételték ugyanezt a felszólítást. Valószínűleg még ez is kevésnek bizonyult, mert gondos kezek narancssárga szövegkiemelővel hangsúlyozták ki mindkét papíron, hogy várakozzak, amíg szólítanak. Mikor sorra kerültem szabálykövető magatartással türelmesen vártam hogy hívjanak. Egy szabad ügyintéző volt, de ő éppen egy másik kollégájával tárgyalt valamiről. Hamar befejezték, mert meghallottam az utasítást: "Tessék jönni!". Odabattyogtam, illedelmesen köszöntem, és előadtam mi járatban vagyok:
- Kérek egy bélyeget levélre, Budapestre.
Ez a mondat szemmel láthatóan meglepte a postáskisasszonyt. Elkerekedett szemmel emelte rám a tekintetét, tanácstalanul körbenézett az asztalán, majd így válaszolt:
- Itt nincs ilyen.
Ez a mondat viszont engem lepett meg. Lehet, hogy elbambultam, és nem is postán vagyok? 
- Akkor mégis hol vehetnék bélyeget?
A postáskisasszony továbbra is hezitált, majd mentőötletként hátrafordult a kollégájához, akivel az előbb beszélt.
- Árulunk mi bélyeget?
Ő is tanácstalanul megvonta a vállát, de eszébe jutott egy mentőötlet:
- Talán az első ablaknál a Posta shopban...
Mint aki a társasjátékban rossz mezőre lépett, visszaálltam a sor végére, de most már célirányosan. Kivártam, hogy szabad legyen a postashopos kisasszony. Megvártam míg szólít, majd újra előadtam a bánatom. Ő már értette a problémámat, mert szolgálatkészen felpattant a székről, felkapott egy kulcscsomót az asztaláról, és mondta, hogy mindjárt hozza a bélyeget. Aztán hirtelen megvilágosodott, mert eszébe jutott, hogy nem is kell sehová sem mennie, mert itt is van valahol. Rövid keresgélés után leemelt a polcról egy megfakult zöld irattartót. Kinyitotta és elkezdett benne lapozgatni. Katonás rendben sorakoztak benne a lila BKV-s vonaljegyek, kaparós sorsjegyek tömkelege, majd a vége felé előbukkant egy ív bélyeg. Óvatosan letépett egyet a perforáció mentén. Egy csippantás a vonalkód leolvasón, és már mondta is:
- Százhúsz forint.
Kifizettem, és óriási kő esett le a szívemről. Mégiscsak van remény. Nem fordult ki teljesen a világ a négy sarkából.

Még alig száradt meg a pecsét a bizonyítványokon, de már most látszik, hogy gyűlnek a viharfelhők amik beárnyékolják a tanévkezdést. Még egy bő hét, és a pedagógusok is megkezdik az irigyelt nyári szabadságukat. Az oktatáspolitika az évek óta bevált remek időzítésével a nyár elején csepegteti a "reformterveit". Szinte minden napra jut egy ötlet, amit kihúznak a kalapból, ami már egyenként is hátborzongató. A tanév végére a pedagógusok már annyira fáradtak, hogy már erejük sincs a felháborodáshoz. A rengeteg ingyen helyettesítés, adminisztráció, azonnali adatszolgáltatás, év végi továbbképzés kizsigerelt mindenkit. Már csak arra várnak, hogy a diákok után ők is megkezdjék a vakációt, és az iskola tájékára se kelljen menniük. 
Pedig ha a beígért tervek megvalósulnak, rá kell jönni, hogy még mindig van lejjebb. A következő tanév még nehezebb lesz...
A pedagógus szakszervezetek, és az oktatással foglalkozó szakmai- és civilszervezetek erősen kongatják a vészharangot. A változások a közoktatás egészét érintik az óvodától kezdve a középiskolákig. Elég csak megemlíteni az iskolaérettség adminisztratív bevezetését a kötelező hat éves kezdéssel, amivel semmibe veszik az óvónők szakmai kompetenciáját a gyerekek érettségének megítélésében. Az óvodapedagógus hiány megoldására belengetett szándékot, hogy középfokú végzettséggel is lehessen dolgozni óvodai csoportban, hiszen gyereket nevelni mindenki tud. Vagy a magántanulói státusz intézményvezetői engedélyezésének megszüntetését, amivel a lehetőségét is megakadályozzák, hogy kitörjön valaki az uniformizált közoktatás keretei közül. A kötelező jeggyel történő osztályzást, csorbítva a szöveges értékelés lehetőségét. Nem beszélve a középfokú oktatás már szinte megszámlálhatatlan átszervezéséről, amelyek egyike sem szolgálja a gyerekek érdekeit. Végül, de nem utolsó sorban ott van az intézményvezetők kinevezésének megváltoztatása. Még azt az áldemokratikus jogot is elveszik a pedagógusoktól és a szülőktől, hogy elmondhassák a véleményüket egy vezetőről. Az indoklás nélküli igazgató kinevezés, és felmentés nem fogja az oktatás színvonalát emelni. Az eddig sem túl hangos intézményvezetők gondolkodás nélkül be fognak állni a sorba, és szolgai módon végre fogják hajtani az utasításokat.  
A tárgyalások, érdekegyeztetések mind-mind eredménytelenek maradtak. Már a PSZ is belátta, hogy minden ilyen irányú törekvés eredménytelen. Az ámokfutás megállítására már csak a végső eszköz maradt az országos sztrájk. Most mégis nagy összegben mernék arra fogadni, hogy ebből őszre nem lesz semmi. Először is a kormány mindent meg fog tenni, hogy minél több akadályt gördítsen a nyomásgyakorlás elfojtására. Kinyújtott csápja a Klebersberg Központ valószínűleg ősszel is azon az állásponton lesz, hogy nem időszerű a munkabeszüntetés, ezért a végtelenségig fogja húzni a tárgyalásokat a törvényben előírt elégséges szolgáltatásról. A két reprezentatív szakszervezet bénázásukkal, és széthúzásukkal nem fogja segíteni a sikeres érdekérvényesítést. Mégis a legnagyobb akadály maguk a pedagógusok lesznek. Lesznek-e  tantestületekben olyan emberek, ahol valaki a kezdeményezés élére állnak, vállalva ennek minden következményét. Lesznek-e kollégák akik a morgáson, és a felháborodott Facebook-os hozzászólásokon kívül többet is hajlandóak tenni. Lesznek-e olyan kollektívák, ahol egységesen le fogják tenni a munkát? Vajon sikerül-e a kezdeményezés mellé állítani, és meggyőzni a szülőket, hogy a jelenlegi út nem a gyermekük érdekeit szolgálja? Egyáltalán lenne-e hajlandóság egy többnapos sztrájkra, aminek már lenne valamilyen nyomásgyakorló hatása.
Szerintem ezek a feltételek még nem adottak. Hiába gondolják már sokan, hogy ettől lejjebb már nincs, még korántsem értünk el a gödör aljára, amikor azt mondhatjuk, hogy most már minden mindegy. Még mindig sokan féltik az állásukat, pedig már ott tartunk, hogy nem az intézményvezetők válogatnak, hogy kit alkalmazzanak, hanem a munkavállaló alkupozíciója az erősebb. A pedagógus hiány évről-évre nagyobb lesz. Aki teheti elmenekül a korkedvezményes nyugdíjba, vagy pályaelhagyó lesz. Az tanárképzésből kikerülők csekély hányada veti meg a lábát a pályán. Nem kell sokat várni, hogy visszajöjjenek a '70-es, '80-as évek, amikor az iskolákat ellepték a képesítés nélküli pedagógusok. Az első lépések már meg is történtek, hiszen akik a nyelvvizsga hiánya miatt nem kaptak diplomát, minden probléma nélkül munkába állhatnak. A feladatok, az adminisztratív terhek pedig csak egyre növekednek. A tantestületek egyre megosztottabbak lesznek, a megnövekedett terheket nem lehet egyenletesen elosztani, hiszen az óraadókat, és a pályakezdőket nem lehet beosztani helyettesítésre, ügyeletbe, nem lehet az óraszámukat a végtelenségig növelni. Az alapellátás már most veszélyben van, hiszen a tanításra, az órára való felkészülésre jut a legkevesebb idő. Mindennaposak a gyermekmegőrzéses, szabadfoglalkozásos, udvarra kimenős órák.
Mikor lesz változás? Majd ha nem csak recseg-ropog a rendszer, hanem meg is roppan. Csakhogy akkor már késő lesz. A legfontosabbat, legértékesebbet veszélyeztetjük nap mint nap.
A gyermekeink boldogulását, jövőjét.