Az utóbbi években nagyon ritkán jártam postán. Amióta megtapasztaltam, hogy egy csomó időt, és bosszankodást megspórolhatok, ha interneten keresztül fizetem be a számlákat nem volt okom felkeresni ezt a patinás, nagy múltra visszatekintő intézményt. Kézzel nagyon ritkán írok levelet mióta a kapcsolattartásra az e-mailt, vagy a messengert használom. 
Most mégis úgy alakult, hogy bélyeget kellett vennem a postán. Délben a legnagyobb hőségben indultam neki, abban bízva, hogy ilyenkor csak nem lesznek sokan. Benn kellemes hűvös fogadott. Valóban igazam volt, csak hárman voltak előttem, és négy munkaállomáson is dolgoztak. Volt egy kis időm bámészkodni, míg sorra kerültem. Nosztalgikus hangulatban néztem körül, azt kutattam tekintetemmel mi változott az utóbbi években. Ami feltűnt, hogy szalagkorlát választja el a várakozókat az ügyintézőktől. A korlát első oszlopán egy nagy betűkkel nyomtatott felirat hívta fel a figyelmemet a házirendre, hogy itt várakozzak, és várjam meg míg szólítanak. A gyengébbek kedvéért a kordon másik végén is megismételték ugyanezt a felszólítást. Valószínűleg még ez is kevésnek bizonyult, mert gondos kezek narancssárga szövegkiemelővel hangsúlyozták ki mindkét papíron, hogy várakozzak, amíg szólítanak. Mikor sorra kerültem szabálykövető magatartással türelmesen vártam hogy hívjanak. Egy szabad ügyintéző volt, de ő éppen egy másik kollégájával tárgyalt valamiről. Hamar befejezték, mert meghallottam az utasítást: "Tessék jönni!". Odabattyogtam, illedelmesen köszöntem, és előadtam mi járatban vagyok:
- Kérek egy bélyeget levélre, Budapestre.
Ez a mondat szemmel láthatóan meglepte a postáskisasszonyt. Elkerekedett szemmel emelte rám a tekintetét, tanácstalanul körbenézett az asztalán, majd így válaszolt:
- Itt nincs ilyen.
Ez a mondat viszont engem lepett meg. Lehet, hogy elbambultam, és nem is postán vagyok? 
- Akkor mégis hol vehetnék bélyeget?
A postáskisasszony továbbra is hezitált, majd mentőötletként hátrafordult a kollégájához, akivel az előbb beszélt.
- Árulunk mi bélyeget?
Ő is tanácstalanul megvonta a vállát, de eszébe jutott egy mentőötlet:
- Talán az első ablaknál a Posta shopban...
Mint aki a társasjátékban rossz mezőre lépett, visszaálltam a sor végére, de most már célirányosan. Kivártam, hogy szabad legyen a postashopos kisasszony. Megvártam míg szólít, majd újra előadtam a bánatom. Ő már értette a problémámat, mert szolgálatkészen felpattant a székről, felkapott egy kulcscsomót az asztaláról, és mondta, hogy mindjárt hozza a bélyeget. Aztán hirtelen megvilágosodott, mert eszébe jutott, hogy nem is kell sehová sem mennie, mert itt is van valahol. Rövid keresgélés után leemelt a polcról egy megfakult zöld irattartót. Kinyitotta és elkezdett benne lapozgatni. Katonás rendben sorakoztak benne a lila BKV-s vonaljegyek, kaparós sorsjegyek tömkelege, majd a vége felé előbukkant egy ív bélyeg. Óvatosan letépett egyet a perforáció mentén. Egy csippantás a vonalkód leolvasón, és már mondta is:
- Százhúsz forint.
Kifizettem, és óriási kő esett le a szívemről. Mégiscsak van remény. Nem fordult ki teljesen a világ a négy sarkából.