Mint már mondtam két oka van annak, hogy nem szeretek vásárolni. Az egyik volt a vásárlók, a másik ok az eladók.
Nem akarok világrengető közhelyeket pufogtatni, hogy régen minden jobb volt, de az mellett valóban nem lehet elmenni, hogy valamikor eladónak lenni hivatás volt, ma már csak inkább szakma, de még inkább pénzkereseti lehetőség, ugródeszka. Természetesen nem általánosítok. Ma is vannak olyan az eladást mesterfokon, kiválóan művelő kereskedők, akik miatt hajlandó vagyok messzebb menni, sőt többet is fizetni. Tisztában vannak vele, hogy ők vannak értünk, és nem fordítva. Ők azok, akik - még ha rossz napjuk is van - mindig udvariasak, tudják hol van a határ amit nem lépnek át, és akkor is ugyanolyan bánásmódot kapok vevőként ha csak pár száz forintot költök, mint az aki több tízezret.
Van azonban néhány típus, aki kifejezetten irritál. Ők azok akik miatt csak egyszer megyek be egy boltba, vagy csak akkor ha nagyon muszáj.

Az első az utálok mindenkit, de leginkább téged a vevőt. Ez egy nagyon frusztrált, megkeseredett személyiség. Valamikor tele volt tervekkel, világmegváltó ötletekkel, talán még mosolygott is valamikor régen. De aztán közbejött valami. Valami, ami derékba törte álmait, és azóta itt van a pult mögött. Ő a meg nem értett, akit nyomasztja az élet súlya. Általában kisebb boltokban dolgoznak (ez természetesen elég erős kifejezés, helyesebb inkább, hogy ott vannak). Arról lehet őket megismerni, hogy egy felsőbbrendűségi érzéstől vezérelve valami furcsa vakkantás szerű, vagy értelmezhetetlen morgó hangon fogadják a köszönésed. Az ilyen nem köszön előre, hiszen ő már ott volt. Egyből feltűnik, hogy nincs pókerarcuk. Még a csökött, apró részleteken, leheletfinom árnyalatokon könnyen átsikló férfiagyam is egyből megérti a célzást. Utál engem. Ez az utálat nem a személyemnek szól a szó valódi értelemében, hiszen nem ismer, de meg van róla győződve, hogy én csak rossz ember lehetek. Ezt abból szűri le, hogy beléptem a boltba. Be kell látni, hogy van némi igazság ebben, mert ez a cselekedet egy sor jogos kérdést vet fel. Először is miért pont most, hiszen fél óra múlva már zárna, aztán legalább két kérdést fogok feltenni úgy mint van-e? illetve ha van mennyibe kerül? A megvetés, a rosszallás, az undor egyből az arcára. Az ilyenekkel úgy kell bánni, hogy magunkra öltjük az ismerkedős vevő szerepét. 

A második csoportba a jópofizókat sorolom. Ők általában a húszas évek elején járnak, általában nők. Jellemző rájuk, hogy a 25 éves korukra már legalább hét-nyolc munkahelyük volt. Olyan is akadt közöttük olyan is, ahol fél évet is eltöltöttek. Amikor meglát, akkor egy harsány sziával üdvözöl. Ettől mindig borsódzik a hátam, és zavarba jövök. Az első gondolatom, hogy ő ismer engem, csak én már elhülyültem, és nem emlékszem rá. De mindjárt rájövök, hogy nem, ő egy olyan generációhoz tartozik, akiknek a tegezés a világ legtermészetesebb dolga. Vessen meg mindenki, én ezt az életérzést nem tudtam magamévá tenni. Én tegeződni csak azokkal szoktam, akit ismerek, azok közül sem mindenkivel. A jópofizásnak, a gügyögő beszédnek ( jaj de ari, de cuki, ez uncsi) egy kezét csókolommal szoktam elejét venni. Ez annyira kizökkenti a jól begyakorolt szerepéből, hogy azonnal el kezd utálni (lásd az első kategóriát). De békén hagy. Nem lohol a nyomomban, nem csicsereg fejhangon a fülembe. 

Külön kasztba sorolom a hipermarketek pénztárosait. Mint tapasztalt, sokat megért vásárló, nem dőlök be annak az kézenfekvő látszatnak, hogy a legrövidebb sor lesz a leggyorsabb. Ennek eldöntésére sajnos szánni kell egy kis időt. A leglassúbbat, legbénábbat nem lehet egyből kiszúrni. Nagyon ügyesen leplezi magát, szinte beleolvad az igazán rátermett pénztárosok tömegébe. Nem a gyorsaságát kell figyelni. (Csak egy kis rövid kitérő. A közeli Pennyben van egy srác a pénztárnál, akit csak úgy hívok, hogy a Villámkezű. Szinte hihetetlen milyen sebességgel húzgálja el a termékeket a vonalkód leolvasó előtt. Ő csak egy kézzel dolgozik,, de én két kézzel sem tudom olyan gyorsan visszapakolni a kocsiba a dolgokat, hogy ne csorogjon le mellőle. Mindig versenyezni szoktam vele, de eddig csak vesztesként kerültem ki ebből a küzdelemből). Akkor blokkol le amikor fel kell ismerni egy péksüteményt, amelyik se nem kifli, se nem zsemle. Kész. Ilyenkor percekre megáll az élet. Előveszi az itinert, és megpróbálja felismerni a péksüteményt, de nem jön össze. Aztán már megkérdezi tőlem, hogy hogy hívják, azt, amit venni szeretnék. Kicsit pironkodva vallom be neki, hogy nem ismerkedni akartam vele, csak megenni. Amikor végre mindent beolvasott a pénztárgép, akkor jön a szokásos mantra: Pontgyűjtő kártyám van? Nincs. Gyűjtöm-e a matricákat? Nem. Kérek-e olyan utalványt, amelyik 100 Ft kedvezményre jogosít, ha legközelebb 10000 Ft felett vásárolok? Minek, úgyis otthon felejtem. 
Végül, de nem utolsó sorban az igazán kínos a felkészült szakszerű eladó, és a felkészületlen vevő (az én volnék) esete. Ők azok, akik porig aláznak, a földbe döngölnek, szégyenpadra állítanak a kérdéseikkel. Talán egy példán tudnám őket igazán bemutatni. Gyanútlanul elindulok a listával, amit venni kell (nem én szoktam írni, mert olyan csúnyán írok, hogy azt nem mindig tudom elolvasni), már az ajtóban vagyok, amikor elhangzik a mondat: ha már úgyis arra jársz vegyél egy… Ilyenkor már tudom, hogy egy vesszőfutás lesz a vásárlás. Múltkor csak be kellett ugrani a drogériába egy szempillaspirálért. Már a neve is olyan bizarr. Fel volt írva a márkája, úgy gondoltam semmi meglepetés nem érhet. Belépek kedves hölgy, udvarias mosolyog, én megnyugszok, a görcs oldódik, megkérdezi, hogy segíthet-e. Ha istent ismer, akkor igen. Előveszem a cetlit kinyögöm, hogy mit akarok. Ő megértően bólint, majd szól, hogy kövessem. Odaérünk a szempillaspirálokhoz, először azon hűlök el, hogy ez így néz ki, majd azon, hogy mekkora a választék. Első kérdés milyen színű legyen? Miért többféle színű is van? Kész. Itt már megadtam magam. Telefonos segítséget kérek. Hát persze, hogy nem veszi fel. Már megint le van némítva az a kurva telefon. Nagy nehezen döntök. Vízálló, vagy nem vízálló legyen? Kész apró izzadságcseppek jelennek meg a homlokomon. Mi van? A búvárok is használnak szempillaspirált? Minek? Döntök. Végül jön a kegyelemdöfés dúsító, vagy hosszabbító legyen? Ekkor már vitustáncot járnak az idegeim. Leszarom, mindegy adjon egyet.

Na ezért nem szeretek vásárolni.