Csepp, csepp, csepp... Mr Shepherd nézte ahogy folyamatosan csepeg az infúzió a szűrőbe onnan a vékony csövön a branülbe, hogy szétáradjon a vénán keresztül az egész testében az ismeretlen folyadék. Nem érez semmi, mint ahogy pénteken se érzett semmilyen különöset amikor a háziorvos telefonon berendelte, mert rosszak lettek a laboreredményei. Délután már ő is kikérte a leletet, és laikus szemmel is látta hogy gáz van. Guglizott, és felkészült a legrosszabbra. Hétfőn már nagyon fáradt volt, a színe a szürke és a sárga között ingadozott. Még végighallgatta a tanév utolsó feladatait, de csak testileg volt jelen. Tudta neki sokkal fontosabb feladata lesz, mint hogy ki fogja rendbe tenni a szertárat, hogy megint pedagógus menü lesz a tanévzáró értekezlet után a klasszikus töltött csirkecomb, petrezselymes burgonya, és koviubi. Miért pont ebben változtatnánk. A többségnek jó ez is, mint a többi langyos dagonya.
Már csak azon gondolkodott, hogy megcsinált-e mindent, mert nem szerette az elvarratlan szálakat, de aztán már ezen sem. Nem érdekelte tudta, hogy majd minden megoldódik nélküle is.
A rendelési idő előtt fél órával már a váróban ült. Tíz perc séta a sulitól, de kiverte a víz és kimerülten rogyott le a padra. Második volt. Dr Fiddler szokás szerint késett, de amint meglátta azonnal behívta. Míg a blézerjét vetette már elkezdte mondani:
- Nagyon rossz lett a laborja azért hívtuk.
- Tudom olvastam. 
- Azonnal el kell mennie szakorvoshoz. Már írjuk is a beutalót. 27-én szabira megyek, addigra biztos akarok lenni abban, hogy jó helyen van. Ez nem tréfa, azonnal mennie kell.
- Doktornő ma délután van biziosztás azt még megcsinálhatom? Holnap reggel megyek. 
Mrs Fiddler arcán halvány mosoly jelent meg. 
- Na jó a bizonyítványokat meg szétoszthatja. 
Másnap reggel már a kórház betegirányítójánál húzott sorszámot. Ott tudta meg hogy az nem úgy működik, hogy csak odamegyünk kivárjuk a sorsunkat, aztán megvizsgálnak. Nem-nem. Időpontot kérünk, és majd akkor. Megkapta a telefonszámot, és amikor kijött ott állt a kezében a cetlivel, és azon gondolkodott mitévő legyen. Mrs Fiddler a lelkére kötötte, hogy ne hagyja magát lerázni. Elkezdődött a versenyfutás az idővel, három hét óta csak időpontok egyeztetés folyik, most már történnie is kell valaminek. Felliftezett a hematológiai rendelés emeletére, megkereslek a szakrendelőt. Szerencséje volt, mert hetente csak egy rendelés volt az is éppen aznap, igaz csak 11 órától. Hazamentem, de már fél 11-kor újra ott ült. Kinyomozta hogy ő a második. Fél kettőig semmi sem történt. Egyszer csak megszólalt az idős néni mellette:
- Na végre! Éppen ideje volt. Megjött a főorvos asszony! 
Mr Shepherd felnézett. Egy középkorú kicsit bicegő nőt látott közeledni királykék nadrágban, és egy kanárisárga legalább két számmal nagyobb pólóban. Az egyik köpenyzsebe annyira meg volt pakolva, hogy féloldalasan lógott rajta. Az egyik keze tele volt kartonokkal, a másikban a telefont szorította a füléhez. Útközben még bement egy irodába ahonnan csak fél óra múlva került elő. Mintegy három órás késéssel megkezdődött a rendelés. Az idős bácsi botjára támaszkodva már ott toporgott az ajtóban, de főorvos asszony leintette, várjon még szólítani fogja. A bácsi reggel 8 óta ült a váróban, és előtte másfél órát vonatkozott. Újabb negyed óra. 
Mr Shepherd három előtt került sorra. 
- Mondja a nevét! De hiszen magának nincs is időpontja. 
Mr Shepherd belekezdett: a háziorvos..., a laborlelet..., nagyon sürgős... 
- Na mutassa azt a leletet majd én eldöntöm mennyire sürgős. 
Rápillantott, összevonta a szemöldökét, kicsit olvasgatta még majd csak annyit mondott :
- Ez tényleg sürgős. Vetkőzzön le derékig és feküdjön az ágyra.
Egy kis hallgatózás, nyomkodás majd vissza a számítógéphez. 
- Akkor most felveszem az osztályra. 
- Mikortól? 
- Mostantól. 
- De én nem úgy készültem. 
- Én sem. Telefonáljon haza. 
Majd vadul elkezdte püfölni a billentyűzetet,és időnként kérdezett:
- Volt-e már....? Nem. Érzékeny-e...? Nem. Kapott-e már...? Nem. Beleegyezik-e...? Igen. 
Aztán elkezd nyomtatni, pecsételni, aláírni, telefonálni, és a kezébe nyomott egy halom papírt. 
- Mehet fel az osztályra. 
- Az hol van? 
- G épület 5.emelet. 
- Hogy jutok oda? 
- Itt kimegy, aztán lifttel le, ott fel a magas földszintre, aztán egyenesen, majd balra, aztán hosszú folyosó végén lift és fel az ötödikre, ott megint balra. 
A váróban már ott volt a felesége, gyorsan beszámolt és megindultak. Már az első balránál eltévedtek, de minden fehér köpenyes segítőkész volt, végül odataláltak. Egy fiatal orvos Dr Poppy fogadta őket. Bemutatkozott, megmutatta a kórtermet, és azt mondja mindjárt jön. A szobában két ágy már foglalt, mindketten sziesztáznak. Valóban nemsokára megjelent és részletesen, türelmesen elmondta milyen vizsgálatok várhatók. Minden kérdésre felelt, megnyugtató volt a hangja. A felesége megindult haza összecsomagolni. Bejött a nővérke, ő is bemutatkozott. Újra csomó kérdés, majd azt mondja most most megszúrja, és kap egy branült. Amikor megvolt megkérdezte van-e valami kérdés, óhaj. Mr Shepherd kicsit bátortalanul megkérdezte ha esetleg rágyújtana lemehet-e. A nővérke cinkosan összekacsintott Mr Alexanderrel az egyik szobatársával:
- Mint tudjuk a dohányzás káros az egészségre, igaz Mr Alexander? 
Mr Alexander sűrűn bólogatott. 
- De ha mégis úgy érzi, hogy ellenállhatatlan a vágy akkor odamegy ahhoz az ajtóhoz ahol piros betűkkel írja hogy Tilos a dohányzás, azon kimegy a lépcsőházba, ott talál egy hamutálat. Jöjjön megmutatom. 
Útközben még elmondta hogy nem lehet szellőztetni, mert a kórház egy katonai objektum és a parancsnok igazgató leszereltette az összes kilincset az ablakokról, hogy ne menjen feleslegesen a klíma. De ők eldugtak egy kilincset és ha a betegek kérik akkor időnként szellőztetni is szoktak. Mr Shepherd megállapított, hogy nem is olyan rossz helyre került. És valóban. Nem volt bűz, fertőtlenítő szag, minden kórteremben wc, zuhanyzó, az is tiszta. Az ajtók előtt kézfertőtlenítő a falakon. A betegek megmaradtak embernek, senki se ketteske, hármaska, mindenkinek a neve ki volt tűzve a feje fölé. A kaját automata robotok hozzák fel az emeletre saját liftjeiken. Ők is viszik az összekészített hulladékot. Mr Shepherd amikor ezt elmesélte fiainak, azt mondták mindketten hogy hallucinált, biztos valamelyik gyógyszernek a mellékhatása. A kórtermekben nem volt hideg, de nyoma se volt a kinti kánikulának. Eljött az este, és már korán mély álomtalan bódulatba szenderült. 
...... 
Csepp, csepp, csepp.... 
Hallgatózok hogy van-e hangja a gyógyszernek. De nem hallani semmi sem. Csak azt látni, hogy az átlátszó folyadék cseppenként bekúszik az erembe, és onnan megkezdi az útját és remélhetőleg célba ér, és ott kifejti a hatását. Amíg szinte megbabonázva nézem a monoton csepegést azon gondolkodom hogy a testem hagyott-e cserben, vagy én őt. 
Az elme, a hit meg tudja-e állítani, vagy legalább lassítani az elmúlást. Valahogy korán jött. Még csak az idén leszek 55. Gyerekként azt gondoltam, hogy ez egy matuzsálemi kor. Most inkább azt, hogy a bakelit lemez B oldalának 2-3 száma. Talán még ott is lehet egy slágergyanús dal. 
Az biztos, hogy nem vigyáztam a testemre, mint annyi minden másra sem. Nem bántottam, sanyargattam, de gátlástalanul elvettem tőle azt, amire úgy gondoltam, hogy szükségem van. És nem voltam hálás érte ha kiszolgált. Megtettem újra és újra, évek hosszú során. Most is inkább lelkiismeret furdalást érzek, mint félelmet, noha eléggé riasztó, ami körülöttem történik. 
Meg voltam győződve, hogy ez csak kimerültség. A rengeteg helyettesítés, a heti 36 óra. El fog múlni, csak pihennem kell, de mindjárt itt a tanév vége, és akkor rendbe jön minden. Sok minden történt az utóbbi időben, ami megviselt lelkileg is, de már úgy éreztem kifelé tartok a gödörből. Csak most jöttem rá, hogy egy időzített bomba ketyegett bennem, amely fokozatosan mart, roncsolt. Nem hallottam meg, vagy inkább nem akartam meghallani a segélykiáltását, pedig figyelmeztetett. Mással voltam elfoglalva, amiről azt hittem fontosak. Munka, önmegvalósítás, elvek, eszmék, rágódás a múlt hibáin, nagy tervek szövögetése... Csupa talmi dolog, Csak a legfontosabb dologról feledkeztem meg. Magamról.

..........

Mr Shepherd másnap korán ébredt. Éppen csak megtört a sötétség, a szürkületben előtűnt a fehér kórterem sivár berendezése. A szomszéd ágyon halk monoton duruzsolás hallatszott. Mr John zsebrádiója szólt a párnán a füle mellett, de békésen aludt közben. Álmában valószínűleg elmozdult az állomáskereső, mert időnként csak sustorgó hangot lehetett hallani. Mr Alexander a szemközti ágyon békésen szuszogott. Kiment a mosdóba. Amikor visszajött megállt az ágy szélén és kinézett az ablakon. A város fényei mögött már kirajzolódott a budai hegyek körvonalai is. Újra lefeküdt, és valószínűleg el is aludt, mert arra riadt, hogy az éjszakás nővér áll az ágya lázmérővel, és három ampullával. Megkezdődött a nap, lázmérés, vérvétel. Mivel láza is volt még reggeli előtt megkapta az első gyógyszerét is.
Mr Shepherd felöltözött, és kiment a folyosóra. A nővérpultban az éjszakás nővérek nyúzott arccal,egy-egy ásítást elnyomva a számítógép monitorjára meredtek, és időnként gépeltek valamit. Csendben megállt a pult előtt, és várt. Nem akarta őket megzavarni. Az egyikük ránézett álmos tekintettel, de mosolyogva kérdezte meg:
- Baj van? Segíthetek?
- Csak azt szeretném megkérdezni, hogy lemehetek-e kávét inni, és egy cigit elszívni?
- Ó, hát persze. Menjen csak nyugodtan.
Ahogy a lift leért az ötödikről az üres aula fogadta. Csend volt. A papucsa klaffogása visszhangozva pattantak le az üres falakról. Az egyik széken egy terepruhába öltözött őrkatona bóbiskolt. A kijáratnál bedobta a pénzt az automatába. A csendben szinte mennydörgésszerűen kel életre a gép, és néhány másodperc múlva már ott a kezében a gőzölgő fekete. Kisétált az utcára, és megcsapta a hűvös levegő. A város még aludt. Az utca szinte üresnek tűnt, csak egy-egy autó gördült el lassan méltóságteljesen előtte. Az első cigarettától szokás szerint köhögőrohamot kapott, de végigszívta. Mire visszaért a kórterembe a szobatársai már ébren voltak. Mr Alexander élvezettel cukkolta Mr Johnt, aki láthatóan nyűgösen ébredt. Hamarosan megjelent a nappalos nővér is. Egy középkorú, kissé molett hölgy, egy katonai rangjelzéssel a fehér köpeny vállán. Kissé bizarrul hatott így. Kedves volt, de nagyon határozott. Lázat mért, vért vett, gyógyszert osztott. Mr Shepherd meglepődve állapította meg, hogy a tegnap esti két fajta orvosság mellé kapott még hetet. Ez már egy komplett reggeli. Mr John tovább nyafogott a nővérnek is, de ő gyorsan leállította, hogy hagyja abba a rinyálást, és feküdjön vissza, majd a vizit után jön. És valóban nemsokára jöttek is. Mr Shepherd éppen mosdóban volt, amikor kilépett már tele volt a szoba fehér köpenyesekkel. Csendben bekucorodott az ágyába, és várt. A magas, ősz hajú orvosnak referáltak, aki a szoba közepén állt. Valószínűleg élet és halál ura lehetett az osztályon, mert mindenki haptákban állt. Dr Poppy elmondta, hogy miért van benn, mit csináltak eddig, és mi a mai terv. A fődoki Mr Shepherd felé fordult, és megjegyezte:
- Igen látom milyen sápadt. Jól érzi magát?
- Igen.
Közben arra gondolt, hogy bagoly mondja verébnek. Az orvos is olyan sápadt volt, hogy szinte egybeolvadt a színe a köpenyével.
A vizit után a szokásos csevej indult. Az orvosok, nővérek kibeszélése.Melyik jó, melyik kevésbé, sztorizgatás.  Mr Shepherd inkább kiment a szuper titkos helyre a hátsó lépcsőházba dohányozni. Mire visszaért a másik nappalos nővér várta az ágyánál.
- Akkor most megyünk a vizsgálatra. Tudja hogy mi lesz igaz?
Mr Shepherd a sok információt, még nem tudta kellően rendszerezni, így hogy ne tűnjön nagyon balgának inkább igennel válaszolt. 
Egy vizsgálóba mentek, ahol már Mr Poppy várt rá. Már az ajtóban elkezdett kérdezni:
- Érzékeny-e,... Belegyezik-e... Aláírta-e? Feküdjön az ágyra! Mindent mondani fogok, hogy mit csinálok, hogy fel tudjon készülni. Tolja le egy kicsit a nadrágját, forduljon a fal felé, húzza fel a bal térdét amennyire tudja.
Mr Shepherd megadóan követett minden utasítást. Miközben a fehér csempét bámulta a falon valami hideget érzett a derekánál.
- Nem kell megijedni, ez csak a beetetés, most fertőtlenítem a szúrás helyét. Mindjárt kapja a Lidocain injekciót. Aztán nem fog érezni semmit, míg el nem érünk a csontig, az kellemetlen lesz.
A szúrást nem is érezte, majd hallotta ahogy kimegy a vizsgálóból. Mr Shepherd felhúzott térddel a falat bámulva felkészült a legrosszabbra. A nővér a szobában szöszmötölt, majd odalépett hozzá. A vállára tette a kezét és megkérdezte:
- Nem fázik? Lejjebb vehetem a klímát, de ez az a vizsgálat amibe a beteg és az orvos egyaránt beleizzad. 
Nem volt túl biztató. Nemsokára visszajött Dr Poppy, és nekikezdett.
- Most megszúrom, érez valamit?
- Nem.
- Akkor jó. Most veszünk egy ampulla gerincfolyadékot, ez nem fog fájni.
Valóban Mr Shepherd nem érzett semmit.
- Most megyünk tovább, és belefúrok a csontba, és abból kitörök egy darabot. 
Ettől összeugrott a gyomra. Érezte ahogy a valami a csontjába hatol, és igyekezett a fájdalom ellenére is mozdulatlan maradni. A nővér ismét megfogta vállát, hogy ne mozogjon.
- Jó benn vagyunk. Most megmozgatom, hogy kitörjön egy csonthenger, és már készen is vagyunk. 
Mr Shepherd csak annyit érzett, hogy a csípőjére teszi kezét, majd néhányszor az ágyhoz nyomja, és a fájdalmat.
- Na kész is vagyunk. Most leragasztjuk a sebet, 24 órán át nem érheti víz. Estére nincs pancsi. Hogy érzi magát?
- Most már jól...
Mr Shepherdben felébredt a gyerekes kíváncsiság, megkérte Dr Poppyt, hogy mutassa meg mivel csinálta a biopsiát. A doki készségesen megmutatta a T alakú szerszámot, és el is magyarázta hogyan működik, sőt még a csonthengert is ami egy fiolában valamilyen átlátszó folyadékban úszkált. Furcsa érzés volt látni. Nem sok ideje maradt gondolkodni, mert már jött is a katonanővér egy tálcányi infúzióval. Először Mr Alexander jött, majd Mr John. Ahogy elkezdett folyni neki az infúzió kiderült, hogy nem jól szúrták be neki a branült, Egyből elkezdett sápítozni, hogy ő milyen szerencsétlen, és kérte, hogy valamelyik másik nővér szúrja meg. Ezen annyira felkapta a vizet a nővér, hogy leteremtette a sárgaföldig:
- Hát hogy gondolja Mr John? Én se válogatok a postán, hogy melyik ügyintézőhöz megyek. Én vagyok az osztályos nővér, én fogom megszúrni. Tetszik nem tetszik így lesz.
- Lehetne inkább a másik karomba?
- Odaszúrom ahová én akarom. Nem kívánságműsor ez.
Aztán került sorra Mr Shepherd. Meg se mert szólalni. Ekkor állított be Dr Poppy egy infúziós állvánnyal, amin két tasak lógott valamilyen vörös folyadékkal. Megállt az ágya mellett, és hangosan elkezdte olvasni a kézírást a zacskóról.
- Michael Shepherd. AB pozítív.
Ekkor döbbent rá, hogy vért fog kapni. Valamit mondott az első alkalommal is Dr Poppy, de ekkor nem fogta fel igazán, hogy vérátömlesztést fog kapni. Egy pillanatra átvillant rajta, hogy ezt vajon hogy fogják csinálni. Valahogy úgy képzelte,hogy egyik karján befolyik a vér, a másikon meg ki. Mint egy olajcsere a tízezer kilométeres szervizen. Az állványon egy bordás henger volt, aminek a zsinórját bedugta a konnektorba, majd kiment. Ekkor lépett hozzá a nővér. Bedugta a műanyag csövet a zacskóba. A vér lassan megtöltötte a csövet, amit rátekert a bordás hengerre.  A cső mások végét pedig a branülbe dugta.
- Na most kap egy kis friss vért, hogy helyre hozzuk a színét. Csengessen, ha lefolyt.
.........
Fura érzés volt, ahogy azt láttam, hogy egy idegen ember vére keveredik az enyémmel. Ki lehetett a véradó? Férfi? Nő? Fiatal vagy öreg? Ugyanolyan leszek ezután is mint előtte? 
Bármennyire is igyekeztem elfojtani a negatív gondolatokat, de azért megfordult a fejemben, hogy lehet hogy közel a vég. Félelmet egyáltalán nem éreztem, de azért csináltam egy számvetést a múltról, és a jövőről. Akkor csak annyit éreztem ha ennyi volt, akkor ennyi volt. Mindaddig amíg meg nem jött a család látogatni. Habár próbálták titkolni nagyon aggódtak, féltettek. A feleségem tartotta magát, de már annyira ismerem, hogy tudjam, hogy félt. A legjobban a fiaimon döbbentem meg. Nagyon meg voltak ijedve. Már amikor telefonon beszéltünk akkor is halottam, éreztem, hogy nagyon mélyen érintette őket, hogy itt vagyok. Hiszen sohasem láttak még igazán betegen, most pedig itt fekszek az ágyon, és csepeg belém az infúzió. Tudatosult bennük, hogy akár el is veszíthetnek. Ahogy körbeültek hárman, és a szemükbe néztem átbillentem a közönyön, a beletörődésen, és tudtam hogy minden erőmmel harcolnom kell, és mindent meg kell tenni a gyógyulásért.

"Te egyszer s mindenkorra felelős lettél azért amit megszelídítettél."

Lassan kezdek "otthonosan mozogni" a pesti éjszakában. Már nem döbbenek meg magamon, hogy este tízkor kezdek készülődni, hogy elinduljak otthonról. Igaz előtte végigaludtam az esti film felét, de fitten léptem léptem ki a házból fél tizenegy felé. Van még egy órám a koncertig. Előtte még otthon megcsináltam az útvonaltervet. Most kivételesen nem romkocsmás környezetben lesz a fellépés, hanem a belvárosban.
Kinn az utcán alig van forgalom, egy-két emberrel találkozom csak, akik inkább hazafelé tartanak. Csend van, amit a ritkán elhaladó autók kerekének surrogása tör csak meg. A buszállomáson csak egy fiatal srác áll, akinek az arcát megvilágítja a telefon fénye. Egy idősebb úr fel-alá sétál. Egy újság van a kezében, amivel idegesen csapkodja a combját. Megnyugszom, mert amint kiléptem aggódtam egy kicsit, hogy van-e még ilyenkor rendes tömegközlekedés. Nem sokat kell várni, a távolban feltűnik a 105-ös busz fénye. Méltóságteljesen begördül az állomásra, nyílnak az ajtajai. Nem sokan utaznak rajta. Lehuppanok egy ülésre, és előveszem a telefonom, hogy megnézzem újra hová is kell mennem. Beállítom az úticélt, és újra zsebre vágom. Körbenézek. Az első ülésen a sofőr mögött egy hajléktalan kuporodik össze, úgy alszik. Ki tudja hányadik kört teszi már meg. Kezével átöleli a szakadt, koszos batyuját, amiben benne van az egész élete. Az arca kisimult, az álma biztos egy olyan világba repítette, ahol nem kell tűrnie a megvető pillantásokat, ahol a puha ágyba kinyújthatja a lábait. A busz hátsó felében néhány fiatal van még, akik előregörnyedt nyakkal, összeszűkült szemmel bámulják a telefonjukat. Némelyiknek veszettül mozog az ujja. Mindig elcsodálkozok, amikor látom, hogy a legtöbbjük milyen villámgyorsan tud egy mondatot kinyomkodni a telefonján. Nekem sohasem sikerül elsőre, mindig félrenyomok valamit. Az újsággal csapkodó úr leghátul foglalt helyet, láthatólag megnyugodott, üresen tekintettel mered előre. A monotonitást, csak a géphang töri meg, amelyik rendületlenül mondja az állomások nevét. Gyorsan haladunk, mivel se leszálló, se felszálló sincs. A Hősök terénél hirtelen megelevenedik az élet. Egy nagyobb társaság száll fel a buszra. Az első ajtón egy lánycsapat. Ahogy meglódul a busz észreveszik a hajléktalant az első ülésen, és hanyatt-homlok menekülnek a busz végébe. Egy fiúkból álló csapat is betódult, akik már láthatóan nem voltak szomjasak. Nagy hanggal beszél mindegyik, egymás szavába vágva, de már nehezükre esett az artikuláció, így csak néhány értelmes szavat lehet kiszűrni a társalgásukból, összefüggő gondolatot nem. Az Opera után egyiküknél elszakad a cérna, ő volt talán a legjózanabb, és hangosan rendre inti társait:
- Elég legyen már! Hogy tudtok ilyen primitíven viselkedni! A gecibe mindjárt leszállok, nem égetem magam itt veletek. A kurva anyátokat zavarjátok az utasokat, akik fáradtan mennek haza pihenni. 
A többiek egy pillanatra elcsendesednek, de hogy mennyire volt hatásos a népnevelő hozzászólás már sohasem tudom meg, mert le kellett szállnom.
A Bajcsy-Zsilinszky út sarkán mintha egy másik világba csöppentem volna. Óriási forgalom, az autók fénye hosszan kígyózik a piros lámpánál, a járdák tömve, úgy kell kerülgetni egymást. Kisebb csoportok hangosan diskurálnak mindenféle nyelven. Fények orgiája színesíti meg a sötétséget. Lüktet a város. A távolban az óriáskerék lápái világítják meg az ég alját. Olyan mint egy hatalmas szélforgó, ahogy méltóságteljesen körbefordul az éjszakában. A járda, és kerékpár utat elválasztó sárga vonalra fittyet hányva elektromos riskák cikáznak a sétálók között halált megvető bátorsággal. Az Erzsébet tér tele van fiatalokkal. Kisebb csoportokban üldögélnek a fűben, kezükben sör. A színes izzók távolról a karácsony hangulatát idézik. Valahonnan hangos gépzene szól.  Az Astoriához érve újra előveszem a telefonom, mert emlékezetből úgy rémlett, hogy nem vagyok már messze. Fantasztikus dolog ez az okostelefon. A GPS azt mutatja, hogy megérkeztem. Felnézek, és valóban egy hatalmas üvegajtó felett azt írja, hogy Fészek Kulturális Központ. Még több mint fél óra a kezdésig, bőven belefér egy cigi. Csatlakozom a dohányzókhoz, akik két pianínónak dőlve beszélgetnek és iszogatnak. Mellettük van egy kibelezett zongora is, ami virágláda funkcióban kezdett új életet. Bizarrul hatnak ezek a jobb sorsra érdemes hangszerek itt az utcán. 
Az előtérben belépő leszurkolása után megkapom a kék karszalagomat, ami aztán a szabad mozgást biztosítja. Kicsit tanácstalanul állok, hogy merre tovább, de a pénztáros lány készségesen eligazít, lépjek csak be az egyetlen ajtón amit látok. Az ajtó mögött egy régi bérház zárt körfolyosóján találom magam. A falnak támasztva egy vastag lánccal körbetekert bicikli várja gazdáját. A körfolyosóra nem lehet felmenni, így az egyetlen járható utat választva megindulok lefelé ahonnan  zene szűrődik ki. Ahogy haladok egyre mélyebbre felmerül bennem a gyanú, hogy a Kulturális Központ elnevezés talán egy nagyképű ötlet szüleménye, de mindenesetre ez egy barokkos túlzás. A lépcső alján újra megtorpanok. Innen már három út vezet tovább. Elindulok a hang irányába. Egy hosszú folyosó végén betoppanok a koncert helyére. A terem egyik végében egy kis színpad, fényekkel megvilágítva, fejmagasságig feltornyozott hangszórók. Egy ismeretlen banda zúz épen, előttük a tánctéren néhány fiatal rázza a fejét a basszus ritmusára. A képességbeli korlátaikat hangerővel igyekeznek feszegetni. Inkább hátrább vonulok ahol az idősebb fiam széles karlengetéssel hívja fel magára a figyelmem. Lehuppanok közéjük ott van a barátnője, és az öccse is, valamint a haverok akiket már látásból jól ismerek. 
- Nemsokára mi jövünk. - mondja a "kisebbik", de ettől nagyobb figyelmet nem fordít rám, inkább a basszusgitárossal beszélget. Az idősebbik láthatólag emelkedett hangulatban van, kiönti a lelkét, hogy a meccsről jön, és most már szinte biztos, hogy kiesik a Vasas az NB 1-ből, de jól halad a vizsgáival, és ez a lényeg. A zenekar eljátssza a búcsúszámot, és elkezdenek készülődni a mieink. Amíg összedugdossák a kábelrengeteget, kimegyünk rágyújtani. Én már mennék felfelé, amikor a fiam elterel, és betuszkol a backstageba. Itt is lehet cigizni. A kis helységben valami óriási felfordulás van. mint az armageddon után. Ruhák, hangszerek, táskák mindenhol, rengeteg üres sörösüveg, és néhány elvarázsolt figura magukba zuhanva. Itt beszélgetünk, iszogatunk, amikor újra megszólal a zene. Amikor visszaérünk meglepődve tapasztalom, hogy noha már éjfél is elmúlt sokkal többen vagyunk, mint egy fél órája. A dalaikat már ismerem, így azt is észreveszem mikor hibáznak. A negyedik számnál bejelentik, hogy ősbemutató lesz, mert most játsszák először az új dalukat, amit egyben ők is most fognak először hallani, mert a próbákról hol a dobos lány, hol az énekesnő hiányzott. A bő egy órás koncert után segítek összepakolni, és készülök a szokásos feladatra a szintiállvány, és a szinti hazacipelésére. A legnagyobb meglepetésemre közli velem a fiam, hogy most ő sem megy bulizni, mert reggel dolgozni megy. 
Az éjszakai buszjárattal zötykölődünk hazafelé a haverokkal. Rólam szinte tudomást sem vesznek, de amikor leszállunk, és ketten maradunk, megnyílik:
- Elég sokat hibáztunk.
- Tudom hallottam, de egyáltalán nem volt vészes.
- Hogy tetszett az új szám?
- Szerintem nagyon jó.
Ekkor elmosolyodik, láthatóan sokat számít a véleményem.
- A következő koncert június 4-én lesz. Arra is eljössz?
- Hát persze.

Nézem ahogy a mécses lángja táncol az asztalon. Pislákolva, félénken, mint egy riadt őzgida minden kis fuvallatra összerezzen....
Ma lennél harminc éves...
Érzem, hogy itt vagy velem a szobában. Próbálnánk beszélgetni, de csak némán ülünk, és fogjuk egymás kezét. Látom ahogy könny gyűlik a szemedben, majd végiggördül arcodon. Egy pillanatra megáll keskeny álladon, megremeg, és a padlóra hull. Nem tudunk mit mondani egymásnak, már mindent elmeséltünk. Szavak nélkül is értjük egymást. Olvassuk egymás gondolatát, hiszen a vérem vagy, véred vagyok.
Hiányzol...
Sokszor megpróbáltam elképzelni milyen is lennél, ha valóban itt ülnél mellettem. Biztos, hogy gyönyörű, okos nő lennél. Olyan aki után megfordulnak az utcán a férfiak. Olyan akivel élvezet beszélgetni, nagyokat vitatkozni az élet fontos dolgairól, olyan akinek lekottázhatatlan csilingelő a nevetése. Olyan akire minden apa büszke lehet. Olyan akivel dagadó mellel lehet végigsétálni az utcán. Aki ha belém karol, és huncutul rám mosolyog mindenre rá tudna venni. A cinkosod lennék, ha valami rosszat csinálnál, és óvnálak a naptól, széltől, de legfőképp a csalódástól. Ha mégis bánat érne, abba én is belehalnék, de ezt sohasem mutatnám Neked. Ott volna mindig a vállam ahová fejed lehajthatnád, amit könnyeiddel áztathatnál. Lehet, hogy már neked is gyerekeid lennének, akikkel nagyokat sétálnék, játszatnék.
Abban bíztam, hogy az idő majd megold mindent. Begyógyulnak a sebek, a feledés homálya eltakarja az űrt. Ezt mondták, ezzel próbáltak vigasztalni. De ez hazugság, ordas nagy hazugság. Ha valaki ilyet mondana Neked, soha se hidd el neki. Lehet, hogy ahogy öregszem egyre szentimentálisabb vagyok, de hidd el nekem, az idő nem gyógyír semmilyen sebre.
A mai napig bennem élnek a harminc évvel ezelőtti események Vártunk, nagyon vártunk anyáddal. Amikor megtudtam, hogy lány leszel úgy éreztem a tenyerén hord a sors, a jóisten. Elleste a titkos kívánságomat, és teljesíti. Te segítettél abban, hogy megtapasztaljam mi a BOLDOGSÁG. Így nagybetűvel. Aztán korábban  jöttél egy hónappal. Akkor még talán örültem is neki, hogy hamarabb a karjaimba vehetlek. Reggel amikor megindultam a kórházba, kicsinosítottam magam. Hajat mostam, borotválkoztam, nyakkendőt kötöttem. Mintha randevúra mennék. Útközben még bementem a suliba, hogy dicsekedjek, de már tudták, és egy nagy csokor virággal vártak. Izgatottan remegő lábbal mentem fel a kórház lépcsőjén. Nem volt türelmem kivárni a liftet. A szülészeten amikor megláttam anyád könnyben úszó eltorzult arcát már tudtam, hogy baj van. Ő mondta, hogy amit világra jöttél összeesett a tüdőd, és az életedért küzdesz. Ott álltunk némán egymást ölelve, és zokogtunk. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor sírtam életemben, de ekkora fájdalmat sohasem éreztem azóta sem. Aztán délután amikor betelefonáltam a kórházba, mondták, hogy legyőzött a kór. Akkor én is meghaltam veled együtt.
Évekig kerestük a választ a miértre. Hibáztattunk mindenkit, de elsősorban magunkat, hogy nem vigyáztunk Rád eléggé. Aztán elfogadtuk a megváltoztathatatlant. Ha kaptunk is volna bármilyen választ, az nem pótolt volna Téged.
Öcséid jól vannak. Sokat meséltünk nekik Rólad. Az életem adnám értük. Lassan kirepülnek. Nagyon bízunk benne, hogy megtalálják az útjukat. A sajátjukat, ami nekik jó. Igyekszünk nem bele szólni az életükbe, támogatjuk őket ahogy erőnk, képességünk van. Ma már ritka alkalom ha együtt ülünk le ebédelni, de olyankor is hiányzik valaki az asztaltól.
Nagyon hiányzol drága Éva Sára.

https://www.youtube.com/watch?v=JxPj3GAYYZ0

Lomtalanítás egyszer van egy évben, mint karácsony. 

Mire hazaértem a munkából már csak oldalazva lehetett közlekedni a lakásban. A feleségem, és a fiam két irányból támadták meg a lakást. Mindenütt szatyrok, dobozok, bútordarabok. A szekrényajtók tárva-nyitva, az erkélyen már moccanni sem lehet. Nem kellett volna, hogy meglepetésként érjen a látvány, hiszen megbeszéltük, hogy az idén radikálisak leszünk lomtalanításkor, mégis az előszobába lépve elbizonytalanodtam, hogy jó helyen járok-e. A legnagyobb felfordulást a fiúk szobájában az ágycsere okozta. A szülő sokáig nem akarja elfogadni, hogy felnőnek a gyerekei, és egyszer csak gátlástalanul felnőttek lesznek, és önálló életet kezdenek. Fokozatosan eltűnnek a gyerekkori emlékek a szobájukból,  süllyesztőbe, dobozokba kerülnek az ovis, kisiskolás emlékek, egy-egy oklevél, érem. A polcokról kiszorulnak a legómakettek, a különleges, egykor fontos tartalommal bíró utcán talált kövek, ágdarabok. Helyükre kerülnek a kamaszkor végén gyűjtögetett üres sörösdobozok, üvegek, poharak, vagy éppen egy átmulatott éjszaka után brahiból hazahozott villamoskapaszkodó, és az éjszakai buszjárat megállóit, és csatlakozásait jelölő műanyag tábla, aminek eredeti helye a busz hátsó ablakában volt. Igazából már ezek is útban vannak, de még nem lehet tőlük megszabadulni. 

A legnagyobb falat mégis a bútorcsere. Néhány évvel ezelőtt kezdtük az íróasztalokkal, majd a szekrényekkel folytattuk, de az idén az ágyak kerültek sorra. A nagyobbik fiam, már idestova egy éve elköltözött, az ő ágya csak a tároló szerepét tölti be. Valamit mindig rá lehet tenni, és egy idő után már csak domb látszik. A "kisebbik" meg volt olyan szemtelen , hogy képes volt akkorára nőni, hogy csak kifli alakban fér el egy normál ágyon., Aztán mióta elkezdett komolyabban zenélni, egy kisebb stúdióvá alakította a szobáját. Kábelek, zsinórok, hangszerek, kütyük, hangszórók, erősítők átláthatatlan kavalkádja, aminek értelmét rajta kívül senki se látja. Olyan volt a szobája, mint egy bútorraktár.

Már egy hónapja kitűzték a lépcsőházi falitáblára, hogy mikor lesz a lomtalanítás, amin akkor fel is buzdultunk, fejben már el is kezdtük a kidobandók listáját összeírni. Aztán jött a napi mókuskerék, amikor mindenről elfeledkeztünk, főleg a dátumról. Mígnem az utolsó előtti napon munkába menet újra szemembe ötlött a kis plakát. Úristen lehet, hogy már le is késtük? Az nem lehet, hiszen a lomtalanításnak látható nyomai vannak az utcán. Hányadika van ma? Figyelmesen végigolvastam, holnap lesz. Gyors telefon, szervezkedés. Mire leszállok a villamosról, már minden megbeszélve. Mivel én érek haza legkésőbb a család elkezdi, munka után találka bútorboltban. Este zárás előtt a második boltban sikerült is megtalálni a megfelelőt árban is, színben is formában is. A szállító már másnap hozza is. Egy elégedett csettintéssel tértünk nyugovóra - ez ám a logisztika.

Másnap délelőtt megérkezett az új ágy. Mire hazaértem a egyik régi már szétszedve, darabokban a lakás különböző zugaiban. A konyha is áldozatul esett a lomtalanításnak. Spagettis tál a hozzávaló tányérokkal  - már évek óta nem használjuk, millenneumi pezsgőspohár eredeti dobozban talán egyszer használtuk, bólés tál sohasem volt benne bólé, de más se. Bécsi karácsonyi vásárból hazahordott bögrék, itthon csak a szekrényben porosodott, az évek során eltörött pohárkészletek megmaradt darabjai, tejforraló edény - sohasem használtuk. Ezeknek a zömét ajándékba kaptuk, de már a kibontásuk pillanatában megpecsételődött a sorsuk, csak eddig mindig sajnáltuk kirakni őket. A jóleszmégvalamire szemlélet egy idő után a fejünkre nőtt. A feleségem elkezdi sorolni, hogy miket rakott már dobozba, szatyorba, de ezzel csak saját magát győzködte. Nekem nagy részéről fogalmam sem volt, hogy nekünk van ilyenünk. Ha eddig nem hiányoztak, a jövőben biztos nem fognak.

Hogy mozdulni lehessen a konyhában kihordtam a szatyrokat az erkélyre, és megint elbizonytalanodtam a lomtalanítás dátumát illetően. Lehet, hogy még se ma van? Az erkélyről rá lehet látni a placcra, ahol minden évben összehordják a lomokat a ház lakói. Most üres volt, pedig már négy óra van. Ha mindent vissza kell rakni a helyére én tökön szúrom magam. Egy óra múlva azonban egy ócska kopott, roggyant világosbarna bőrönd megjelent a placcon. Még biztatóbb jel volt a középkorú hölgy fehér műbőr bundában lángoló narancssárga hajjal. Ott sertepertélt a bőrönd körül, és nagy hangon nyugtatgatta a társát, aki hozzá képest kissé alulöltözött volt, hogy még nincs semmi, de nemsokára beindul az üzlet, mert az idén csak hat óra után lehet kivinni a lomokat. És valóban ahogy kezdett sötétedni, mint a megbolydult méhkas, kirajzottak a a ház lakói, és csak hordták-hordták a lomjaikat. A kupac növekedésével, nőtt a guberálók száma is. A fehér műbőrkabátos nagy hanggal adta az érkezők tudtára, hogy itt ő a főnök, neki előjogai vannak. Ahogy múlt az idő egyre többen jelentek meg. Az erkélyről figyelve megállapítottam, hogy a guberálók között is megvannak a kasztok. A legalja gyalogosan gurulós bőröndökkel, és hatalmas szatyrokkal érkeztek. Aztán jöttek a biciklisek kis kocsit húzva, majd a kis teherautók, furgonok. Ami meglepő volt sok középkategóriás autó is parkolt félig a járdán, félig az úton, ezzel megnehezítve mind a gyalogosforgalmat, mint az esti csúcsforgalmat. Minden kaszt más dolgot keresett. Volt aki a fémtartalmú holmikat szerelte szét, ők a teherautósok, volt aki inkább a használt ruhákat túrta, és a kisebb tárgyakat helyezte biztonságba, ők a guruóbőröndösök. A biciklisek vittek mindent, ami tetszett nekik. Az autósok lehettek az igazi kincsvadászok. Ők nem hajoltak le, csak nagy ritkán. Értő szemekkel vizslatták a kupacot, és leginkább üres kézzel álltak tovább. 

Elkezdtem én is lehordani a lomokat. Minden fordulónál először utat kellett törnöm a guberálók között. Minden alkalommal már csak hűlt helyét leltem annak a holminak, amit az imént levittem. Fél óra múlva már elfogadható körülmények voltak a lakásban. Megállapítottuk, hogy noha valóban radikálisak voltunk, mégsem lett több helyünk.

Nyolc óra körül már élénk társadalmi élet folyt az erkély alatt. A felhalmozott lomkupac pedig egyre jobban szétterült. A gondosan összecsomagolt, összekötözött holmik egyre nagyobb területen nyúltak szét. A fémkeresők szerszám nélkül izomból próbálták lefeszegetni az értéktelen műanyagot. Kilenc körül már csak a legkitartóbbak lesték, hogy lesz-e még valamilyen kincs, de inkább csak a gondosan kiválogatott holmikat pakolták fel a járműveikre. Aztán összeálltak megbeszélni a tapasztalatokat. Információkat cseréltek holnap hova kell menni, melyik utcákban lesz a lomtalanítás. Este tizenegy körül csendesedett el a környék.

Másnap reggel munkába menet még siralmasabb látványt nyújtott a kis park előttünk. Azonban mire hazaértem, már csak kisebb papírdarabokat kergetett a szél. 

Időnként az életünkre is ráférne ilyen lomtalanítás.  Megszabadulhatnánk kellemetlen emlékeinktől, berögzült idejét múlt szokásainktól, lelki terheinktől. Ezektől sokkal nehezebb megválnunk, mint a tárgyainktól, amivel körülvesszük magunkat.

Mint már mondtam két oka van annak, hogy nem szeretek vásárolni. Az egyik volt a vásárlók, a másik ok az eladók.
Nem akarok világrengető közhelyeket pufogtatni, hogy régen minden jobb volt, de az mellett valóban nem lehet elmenni, hogy valamikor eladónak lenni hivatás volt, ma már csak inkább szakma, de még inkább pénzkereseti lehetőség, ugródeszka. Természetesen nem általánosítok. Ma is vannak olyan az eladást mesterfokon, kiválóan művelő kereskedők, akik miatt hajlandó vagyok messzebb menni, sőt többet is fizetni. Tisztában vannak vele, hogy ők vannak értünk, és nem fordítva. Ők azok, akik - még ha rossz napjuk is van - mindig udvariasak, tudják hol van a határ amit nem lépnek át, és akkor is ugyanolyan bánásmódot kapok vevőként ha csak pár száz forintot költök, mint az aki több tízezret.
Van azonban néhány típus, aki kifejezetten irritál. Ők azok akik miatt csak egyszer megyek be egy boltba, vagy csak akkor ha nagyon muszáj.

Az első az utálok mindenkit, de leginkább téged a vevőt. Ez egy nagyon frusztrált, megkeseredett személyiség. Valamikor tele volt tervekkel, világmegváltó ötletekkel, talán még mosolygott is valamikor régen. De aztán közbejött valami. Valami, ami derékba törte álmait, és azóta itt van a pult mögött. Ő a meg nem értett, akit nyomasztja az élet súlya. Általában kisebb boltokban dolgoznak (ez természetesen elég erős kifejezés, helyesebb inkább, hogy ott vannak). Arról lehet őket megismerni, hogy egy felsőbbrendűségi érzéstől vezérelve valami furcsa vakkantás szerű, vagy értelmezhetetlen morgó hangon fogadják a köszönésed. Az ilyen nem köszön előre, hiszen ő már ott volt. Egyből feltűnik, hogy nincs pókerarcuk. Még a csökött, apró részleteken, leheletfinom árnyalatokon könnyen átsikló férfiagyam is egyből megérti a célzást. Utál engem. Ez az utálat nem a személyemnek szól a szó valódi értelemében, hiszen nem ismer, de meg van róla győződve, hogy én csak rossz ember lehetek. Ezt abból szűri le, hogy beléptem a boltba. Be kell látni, hogy van némi igazság ebben, mert ez a cselekedet egy sor jogos kérdést vet fel. Először is miért pont most, hiszen fél óra múlva már zárna, aztán legalább két kérdést fogok feltenni úgy mint van-e? illetve ha van mennyibe kerül? A megvetés, a rosszallás, az undor egyből az arcára. Az ilyenekkel úgy kell bánni, hogy magunkra öltjük az ismerkedős vevő szerepét. 

A második csoportba a jópofizókat sorolom. Ők általában a húszas évek elején járnak, általában nők. Jellemző rájuk, hogy a 25 éves korukra már legalább hét-nyolc munkahelyük volt. Olyan is akadt közöttük olyan is, ahol fél évet is eltöltöttek. Amikor meglát, akkor egy harsány sziával üdvözöl. Ettől mindig borsódzik a hátam, és zavarba jövök. Az első gondolatom, hogy ő ismer engem, csak én már elhülyültem, és nem emlékszem rá. De mindjárt rájövök, hogy nem, ő egy olyan generációhoz tartozik, akiknek a tegezés a világ legtermészetesebb dolga. Vessen meg mindenki, én ezt az életérzést nem tudtam magamévá tenni. Én tegeződni csak azokkal szoktam, akit ismerek, azok közül sem mindenkivel. A jópofizásnak, a gügyögő beszédnek ( jaj de ari, de cuki, ez uncsi) egy kezét csókolommal szoktam elejét venni. Ez annyira kizökkenti a jól begyakorolt szerepéből, hogy azonnal el kezd utálni (lásd az első kategóriát). De békén hagy. Nem lohol a nyomomban, nem csicsereg fejhangon a fülembe. 

Külön kasztba sorolom a hipermarketek pénztárosait. Mint tapasztalt, sokat megért vásárló, nem dőlök be annak az kézenfekvő látszatnak, hogy a legrövidebb sor lesz a leggyorsabb. Ennek eldöntésére sajnos szánni kell egy kis időt. A leglassúbbat, legbénábbat nem lehet egyből kiszúrni. Nagyon ügyesen leplezi magát, szinte beleolvad az igazán rátermett pénztárosok tömegébe. Nem a gyorsaságát kell figyelni. (Csak egy kis rövid kitérő. A közeli Pennyben van egy srác a pénztárnál, akit csak úgy hívok, hogy a Villámkezű. Szinte hihetetlen milyen sebességgel húzgálja el a termékeket a vonalkód leolvasó előtt. Ő csak egy kézzel dolgozik,, de én két kézzel sem tudom olyan gyorsan visszapakolni a kocsiba a dolgokat, hogy ne csorogjon le mellőle. Mindig versenyezni szoktam vele, de eddig csak vesztesként kerültem ki ebből a küzdelemből). Akkor blokkol le amikor fel kell ismerni egy péksüteményt, amelyik se nem kifli, se nem zsemle. Kész. Ilyenkor percekre megáll az élet. Előveszi az itinert, és megpróbálja felismerni a péksüteményt, de nem jön össze. Aztán már megkérdezi tőlem, hogy hogy hívják, azt, amit venni szeretnék. Kicsit pironkodva vallom be neki, hogy nem ismerkedni akartam vele, csak megenni. Amikor végre mindent beolvasott a pénztárgép, akkor jön a szokásos mantra: Pontgyűjtő kártyám van? Nincs. Gyűjtöm-e a matricákat? Nem. Kérek-e olyan utalványt, amelyik 100 Ft kedvezményre jogosít, ha legközelebb 10000 Ft felett vásárolok? Minek, úgyis otthon felejtem. 
Végül, de nem utolsó sorban az igazán kínos a felkészült szakszerű eladó, és a felkészületlen vevő (az én volnék) esete. Ők azok, akik porig aláznak, a földbe döngölnek, szégyenpadra állítanak a kérdéseikkel. Talán egy példán tudnám őket igazán bemutatni. Gyanútlanul elindulok a listával, amit venni kell (nem én szoktam írni, mert olyan csúnyán írok, hogy azt nem mindig tudom elolvasni), már az ajtóban vagyok, amikor elhangzik a mondat: ha már úgyis arra jársz vegyél egy… Ilyenkor már tudom, hogy egy vesszőfutás lesz a vásárlás. Múltkor csak be kellett ugrani a drogériába egy szempillaspirálért. Már a neve is olyan bizarr. Fel volt írva a márkája, úgy gondoltam semmi meglepetés nem érhet. Belépek kedves hölgy, udvarias mosolyog, én megnyugszok, a görcs oldódik, megkérdezi, hogy segíthet-e. Ha istent ismer, akkor igen. Előveszem a cetlit kinyögöm, hogy mit akarok. Ő megértően bólint, majd szól, hogy kövessem. Odaérünk a szempillaspirálokhoz, először azon hűlök el, hogy ez így néz ki, majd azon, hogy mekkora a választék. Első kérdés milyen színű legyen? Miért többféle színű is van? Kész. Itt már megadtam magam. Telefonos segítséget kérek. Hát persze, hogy nem veszi fel. Már megint le van némítva az a kurva telefon. Nagy nehezen döntök. Vízálló, vagy nem vízálló legyen? Kész apró izzadságcseppek jelennek meg a homlokomon. Mi van? A búvárok is használnak szempillaspirált? Minek? Döntök. Végül jön a kegyelemdöfés dúsító, vagy hosszabbító legyen? Ekkor már vitustáncot járnak az idegeim. Leszarom, mindegy adjon egyet.

Na ezért nem szeretek vásárolni.

Nem szeretek vásárolni.

Előre megkövetek mindenkit, akik ebben a tevékenységben élvezetet lelnek. Nem vagyok álszent, én is szeretem az új dolgokat, de mégis minden egyes alkalommal erőszakot kell magamon elkövetni, amikor boltba kell mennem.

Ennek az ellenszenvnek csupán két oka van: ez egyik a vevők, a másik az eladók.
Kezdjük azon az oldalon, ahol én is szoktam állni.
A vevőket több csoportba kategorizálhatjuk. 
Én az elsőbe az otthonosokat sorolom. Ők azok, akik belakják, szinte elterülnek a boltban ahol vásárolnak, mintha otthon lennének. Ez a típus már a bejáratnál fel lehet ismerni. Az biztos, hogy amint belépett a forgókapun, és áttolta a bevásárlókocsit, azt azon nyomban ott is hagyja, mert ugye ott az ásványvíz, és abból egyszerre legalább három zsugorfóliányit kell venni, mert meleg van, jobb mint a csapvíz. meg hát egészségesen élni az trendi, és meg kell inni a napi két és fél litert. Azon egy cseppet sem izgatja magát, hogy mögötte a bejáratnál feltorlódik a sor. Azon sem csodálkoznék, ha egy kis táblát tenne a hátára Árurakodás felirattal, mint a reggeli csúcsforgalomban a kis furgonok a körúton. Ez a fajta biztos, hogy a sorok között keresztbe ott hagyja a kocsit, míg közben gondosan válogat a polcokon. Ha tolja teljes felsőtesttel ráhajol a markolatra, szinte beleesik a macska alom, a rúd párizsi, és az akciós mosópor közé. 

A második csoportba a hezitálók vannak. Jellemző rájuk, ha válogatnak, a kocsit szorosan maguk előtt tartva, a polchoz préselve azon keresztülhajolva ömlesztik a cuccot a kocsiba. Nem engednek oda senki, különösen, ha akció van, mert akkor az egész készletet einstandolják. Ettől csak az rosszabb, amikor a csemegepultnál a sorban pont előttünk van. Végigkérdezi az összes felvágottat, amit lát a hűtőpultban. Mindegyikről megkérdezi, hogy finom-e, a kolbász? nem túl száraz? nem túl puha? csípős nincs? ha van, akkor inkább olyat kérne, amelyik nem túl csípős, mert azt szereti. Negyed óra múlva eszébe jut, egy konkrét márka, és közli, hogy ő olyat kér. Az eladó közli, hogy az nincs, akkor sértődötten elmegy. Ez a fajta különösen veszélyes a pékáruknál. Mert ő a kezével néz, nem a szemével. Végigtapogatja az összes zsemlét, majd három kiflit tesz a zacskóba.
A következő az ismerkedő típus. Ő valamilyen rejtélyes okból összekeveri a hipermarketet egy társkereső portállal. Mindig értetlenül állok, és valószínűleg nagyon buta képet vágok, amikor a tömegből pont engem szúr ki, hogy mondjam el a véleményem valamilyen számomra ismeretlen flakonban lötyögő folyadék tisztító hatásáról. A szívósabbja akkor sem tágít, amikor rávágom, hogy fogalmam sincs. Úgy érzi, hogy oldania kell a bennem levő görcsöt, és máris kérdez tovább, hogy átlendüljünk ezen a kommunikációs holtponton: mi a véleményem arról a termékről, ami a kezében van. Ilyenkor kezdem elveszíteni a türelmem. Ott gyomortájékon elindul valami felfelé. Megpróbálom rövidre zárni az ismerkedést egy határozott nem tudommal. Az ismerkedő típus nem adja fel ilyen könnyen, őt nem olyan fából faragták. Felteszi a mentőkérdést: Maga melyiket szokta használni? Ekkor a valami már a mellkasomat nyomja. A tünetek már kezdenek hasonlítani egy hátsófali infarktushoz. Nem szoktam használni, csak venni szoktam, ha elfogy. Nem tudom hogy hívják, csak annyit jegyeztem meg, hogy milyen színű a csomagolása, és hol szokott lenni a polcon. Ilyenkor már a számat sem merem kinyitni, mert attól félek, hogyha ráömlik az, amit most gondolok, akkor belefullad. Rámutatok az ismerős flakonra. Gyorsan levesz egyet, hogy úgy érezzem, hogy már a bizalom körén belül vagyok, és ártatlan szemekkel megkérdezi: És ez jó? Ilyenkor az a bizonyos valami már a fejemben lüktet. A sírás kerülget, remeg a kezem, kiszárad a torkom. Most erre mit lehet válaszolni? Mégis mit vár tőlem? Promótáljam ezt a terméket, vagy végezzek egy önvizsgálatot, és gyakoroljak önkritikát, és valljam be, hogy nem ez egy szar, de én már csak ilyen mazohista vagyok, és szándékosan, élvezettel szívatom magam, hogy olyat veszek, ami eleve használhatatlan, hogy majd otthon jókat bosszankodjak. Ilyenkor érzem azt, hogy el kell vágni a beszélgetés fonalát. Ha még nem öntötte el az a bizonyos valami az agyamat, akkor azt válaszolom: Határozottan talán.
Vannak még az utánfutókkal vásárlók. Nem akarok senkit sem megbántani, mert tudom, hogy ezt az időseknek találták ki, akik már nem tudnak cipekedni. Azonban valami számomra teljesen érthetetlen okból ez divat lett, és már egyre több egészségesnek tűnő, életerős embert látok ilyen banyatankkal bevásárolni. Amikor ezzel, maguk után húzva, a másik kezükkel pedig a bevásárló kocsit tolva megindulnak a polcok között, a hosszuk eléri egy középkategóriás családi autó hosszát. Az ilyeneket megelőzni, kikerülni szinte lehetetlen. Egy átlagos üzlet szerintem nem is bír el ilyen szerelvényekből kettőnél többet. Ha már hárman vannak, akkor kitör a káosz. Talán a emlékeznek még a Kossuth rádió déli hírműsora után mindig volt a vízállásjelentés. Akkor sem értettem, hogy ezt kit érdekel, de ott tanultam meg azt a kifejezést, hogy hajóvonták találkozása várható. Ez jut ilyenkor eszembe.

Az utolsó típusba sorolom a rejtőzködő türelmetleneket. Ez a fajta nem hívja fel magára a figyelmet, amíg vásárol. Az igazi énjére a pénztárnál derül fény. Az a legveszélyesebb, ha mögötted van. Ha egy kicsit hosszabb a sor, akkor legalább kétszer- háromszor diszkréten a sarkadba tolja a kocsit, mintegy jelezve, hogy ő itt van, és sietne, és egyáltalán nem örül, hogy előtte vagy. Amikor odaérünk a mozgó szalaghoz, és én még csak a felét raktam ki, már ő is elkezd pakolni. Az enyhébb fajta ilyenkor szembeszáll a fizika törvényeivel, és rángatja vissza a portékáit a mozgó szalagról, a bunkóbbat ez nem érdekli, hagyja, hogy keveredjenek a dolgaink. Amikor kész vagyok, akkor kiemelem az ő portékáit, és visszaadom neki, és meg van lepődve, hogy ezt én nem akarom kifizetni. Ebből a fajtából van még az igazán akut eset, amelyik amikor sorra került a pénztárnál, nem pakol vissza a kocsiba, hanem meredten nézi a számlálót, hogy mennyit kell fizetnie. Amikor meg van a végösszeg, akkor kezd el pakolni, majd komótosan előveszi a pénztárcáját, kiszedi, a készpénzt, de rájön, hogy nem elég, de nem adja fel ilyen gyorsan. Elkezdi összeszámolni az aprót. Kotorászik a zsebeiben, hátha összejön az a kétezer forint, ami még hiányzik. A végén közli, hogy mégis inkább kártyával fizetne. 

Természetesen ezt is lehet fokozni. 

Ott a reklamáló. A polcra nem ez ár volt kiírva. Csengetés az üzletvezetőnek, nagy nehezen előkerül. Mi a probléma? Nézzük meg együtt mi van kiírva. Mellé nyúlt a vevő vagy tényleg az van kiírva, de a pénztárgép mégis a magasabb összeget számolja. Elkezdődik a parttalan vita, a sor pedig áll. Aztán ott a utalvánnyal fizető, hát persze, hogy nem jön ki a pontos összeg. Vitatkozás, miért nem ad vissza kétszáz forintot, vagy a mögötte állókon áttör, hogy vegyen valamit még kétszázért. A sor pedig csak áll.

Én pedig csak azon gondolkodok, mit véthettem előző életemben, hogy így ver a sors.

 Az utóbbi években a médiának köszönhetően nagyon népszerű lett a főzzünk otthon mozgalom. Sokaknak hobbija lett a szakácskodás, kipróbálni új ízeket, érdekes, idegen, izgalmas ételeket. A gasztronómia reneszánszát éli. Az igazi mesterek művei - talán nem túlzás - méltán követelhetik helyüket a művészetek között. Az igazán hozzáértők olyan műalkotásokat tudnak kreálni, amelyek nem csak szemet gyönyörködtetőek, de kóstolásuk legalább akkora maradandó élményt tudnak nyújtani, mint egy kiváló hangverseny, vagy egy felejthetetlen kiállítás.

Azonban a rengeteg főzőműsor, gasztroblog azt a hamis érzetet kelti sokakban, hogy főzni nem is olyan nagy dolog. Ezzel kiszélesedett azoknak a témáknak a palettája, amihez mindenki ért. A politika, a foci és a gyereknevelés mellé felsorakozott a gasztronómia is. Vannak azonban olyanok, akik számára a konyha tabu kellene hogy legyen. Őket csak a terített asztalnál volna szabad látni. Egyék meg amit eléjük tesznek, dicsérjék, köszönjék meg, aztán húzzanak gyorsan vissza oda ahonnan jöttek. Az ilyeneket a konyhába csak kézenfogva, állandó felügyelet alatt szabad engedni. Ha mégis egyedül merészkedik be, akkor azt csak zsebre tett kézzel teheti meg.  

A képekből mindenki számára kiderül, hogy igazam van.

 Van amikor egy nyomorult tea vagy kávéfőzés is megoldhatatlan kihívást jelent.

Az ember azt gondolná egy mirelit pizza megsütéséhez nem sok ész kell. Nekem a képről a honvédelmi oktatás atomvillanás jobbról vezényszó utáni kép jut eszembe. Egy igazán szemléletes atomrobbanás utáni felhő képe sejlik fel a sütőben.

Az olasz kaját mindenki szereti. Ki kell főzni a spagetti tésztát, nyakon önteni egy kis szósszal, megszórni reszelt sajttal, fél óra alatt kész. Itt az al dente fogalmától még nagyon messze vagyunk.

Rizst főzni se nagy tudomány. Egy bögre rizs, két bögre víz, egy kis só. Aztán ott lehet hagyni, fől magától. Azért néhány perc után nem árt ránézni.

 A mikrohullámú sütő korunk egyik legnagyobb vívmánya. Melegítésre tökéletes, az ügyesebbek főzni is tudnak benne. Valamilyen távoli rokonságban lehet a mosógéppel, mert egyikben se mindegy, hogy mit rakunk be, és hogyan állítjuk be.

Nagyon kell vigyázni, ha olyan személyt bízunk meg főzéssel, aki nem túl járatos ebben. Az utasításokat nagyon precízen, és részletesen írjuk le. A tisztítsd meg a krumpli felét, és tedd fel főzni instrukció néha kevésnek bizonyul.

Bonyolultabb ételeket sohase bízzunk kezdő szakácsokra, ha el akarjuk kerülni a tábortűz hangulatot a konyhában.

 A húst egészben megsütni nem kis feladat még tapasztalt szakácsoknak sem. Kívül ropogós legyen, de belül se maradjon nyers. Van aki biztosra megy.

Az igazi kihívás a desszertek. A szakácskönyvekben gyönyörű műalkotásokat találhatunk, ami arra csábít, hogy mi is próbálkozzunk meg elkészítésükkel. Az eredmény általában ilyen. Javaslom mindenkinek, hogy próbálkozzon először a tepertős pogácsával. Ha az leveles lesz, könnyű, nem túl zsíros, nem száraz, akkor már bátran nekifoghat a cukrászkölteményeknek is. Szerintem csak 10-15 évnek kell elmúlnia ehhez.

Végül egy saját kép: vissza a kezdetekhez a kávéfőzéshez. Ha az iskolában egész napos áramszünet van akkor is meg tudjuk oldani, hogy kávét igyunk. A kémiaszakos kolléganőtől kölcsön kell kérni a szertárból egy borszesz égőt, egy hőálló üveg mérőpoharat, aztán már csak türelem kérdése, hogy elkészüljön a kávé. :)

Mindig csodáltam azokat az embereket, akik úgy igazából, bármikor, bárhol merik vállalni önmagukat. Nem törődnek semmivel és senkivel, élik az életüket. Nem akarnak megfelelni semmilyen elvárásnak, azt teszik éppen ami jól esik nekik. A pillanatnak élnek, és a legkevésbé se érdekli őket, hogy mások mit gondolnak róluk.

Az idő előre haladtával próbálom magamévá tenni ezt az életérzést (YOLO), de még fényévnyi távolságra vagyok ezektől az az emberektől.

Ők az igazi hétköznapi példaképek.

Most nyáron mindenki igyekszik megörökíteni a családi vakációt, hogy aztán mutogathassa másoknak. Igaz, hogy azt a családon kívül senkit sem érdekel. Biztos van mindenkinek olyan ismerőse, aki a nyaralás fotóit nagy előszeretettel osztja meg másokkal. Minden képhez van egy története. A tizedik után már hallatlanul unjuk a rosszul megkomponált, alulexponált, kissé homályos képeket, ami ugyanazt a témát, tájképet mutatja be különböző szemszögekből. A digitális fényképezőgépekkel készített képet egy istencsapás az ilyen összejövetelen. Hol vannak azok a régi szép idők, amikor még hagyományos filmre fotóztunk. Akkor még kétszer meg kellett gondolni egy kattintást, be kellett osztani azt a 36 felvételt, hogy jusson is, maradjon is. Aztán előhívatni, szép igényesen albumba rendezni. Ma már a nyersanyag szinte ingyen van. Esztelenül lehet kattintgatni. Az igazán profik sorozatfelvételt csinálnak, mert abból ki lehet majd választani a legjobbat, ahol senki se vág hülye pofát, senki sem pislant. A fenti képeken is apu derékig belegázol a vízbe, háttal a napnak, nehogy árnyékos legyen kép. Egy picit szöszmötöl, zummol, utasításokat ad, majd a csízzz felkiáltással lenyomja a sorozatfelvétel gombot. A nagyit elviszi a hullám, de körülötte boldogan mosolyog a család, hogy lássa mindenki milyen fantasztikus a vakáció.

Gyönyörűen megkomponált kép. Mégis van egy apró hibája. A deja vu érzés. Igen ezt a témát már láttuk valahol... Hát persze Marilyn Monroe ikonikus képe ugrik be. Mindez cseppet sem von le az értékéből. Felhívám a figyelmet az arckifejezésre. Az önelégült apró ajakbiggyesztés mindent visz. Leheletnyi erotikus töltetet ad a B-s melltartó hiánya, és a lebbenő tarka ing. A léghajó módra felfúvódó, a derékban ízléses masnival rögzített nadrág, csak növeli az összkép harmonitását. Valamilyen megmagyarázhatatlan okból harisnyanadrágot húzott a modell, valószínűleg ezért van szüksége az alsó hűtésre. Felhívnám a figyelmet, hogy emberünk egy igazán tapasztalt sokat megért figura lehet, mert ő felkészült mindenre. Mellette a párkányon ott van az összecsukható esernyő is, mert bármikor jöhet egy zápor.

Ő az örökifjú. Kizárja a környezetet, nem érdekli semmi. A maga világában él, azt a zenét hallgatja amit szeret. Mert az még zene volt. Hogy a mai fiatalok csodálkozva nézik, mert ők a telefonjukról hallgatják a zenét. Ugyan már. Beképzelt, önelégült lúzerek. Fogalmuk sincs az életről. Mutassanak nekem egy olyan csúcsmobilt amelyik le tudja játszani a magnókazettát. Na ugye...

Egyik kedvencem. Az igazán szarni rá, csak egészség legyen életérzés megtestesítője. Minek rohanni? Aki siet az menjen lépcsőn. A néni fergeteges. Ízléses pasztelszínű otthonka fehér zoknival kiegészített szandi, és a nyakba akasztott az öltözékkel harmonizáló táska. A cekker szorosan a láb mellett, mert a franc se cipeli a paradicsomot, meg a barackot, ha nem muszáj. Belakja az egész mozgó járdát. Hogy a mögötte lévők sietnének? Kit érdekel? Miért nem indultak el korábban? Nem is érti mit fotózzák, mi lehet olyan érdekes.

Az igazi művész! Hosszú volt az éjszaka, fárasztó a próba... A szünetben hunyunk egy hangyányit, A nagybőgő tokja tökéletesen megfelel hálózsáknak. Még szerencse, hogy nem hegedűs, mert ezt sokkal nehezebben tudta volna megoldani.

A másik kedvencem. Nehogy már egy szaros kis árvíz kizökkentsen a mindennapi rutinból. Ha reggel kilenckor reggelizni szoktunk a megszokott helyen, akkor ott reggelizünk, történjen bármi is. Pár csepp víz igazán nem lehet akadály, az élet megy tovább.

Azt mondják öltözködni nem tudni, hanem merni kell. Ha nekem nem tetszik a lovam színe, akkor átfestem csíkosra, mert az olyan menő. Kit érdekel, hogy megbámulnak, én jól érzem magam.

Ez a kép bizonyíték arra, hogy vannak olyanok is, akik nem az évek tapasztalata hozza meg a szarni rá érzést, hanem már úgy születnek. Ha egy fesztiválon lenyúztuk a térdünket egy fárasztó sörben úszó koncert után, akkor csak bekötjük egy fáslival, és már folytatódhat is a buli.

Az igazi laza csávó. Kit érdekel, hogy még egy fiatalos csapatban is lehet egy fajta laza dress code. Én akkor is papucsban, és térdnadrágban megyek be dolgozni. 

Az öntudatos. Egy kissé zavarban vagyok, hogy mi lehetett a téma a rajzszakkörön. Talán egy elmosódó, égbesimuló fa, vagy egy koktélospohár a tengerparton, nem tudom. Vannak olyanok akikben már csírázik a yolo életérzés, és odabiggyesztettek egy tengeri csillagot, rákot, lime-ot a fa-pohár tövéhez.De az öntudatos, értelmet adott a képnek. Ő így látja az életet.

Ő a tapasztalt. Ő már tudja, hogy egy ember értékét nem az határozza meg, hogy milyen kocsi van a segge alatt. Tisztában van az értékeivel, a jogaival, és maradéktalanul él is vele.

Nos róla első ránézésre nehéz eldönteni, hogy ő a pofátlan, vagy csak szabálykövető. A KFC-be ugyanis ha megvetted a menüt, és megittad az innivalódat újratöltheted ingyen a poharadat. Végül is a csirkeszárnyas vödörnek is pohár alakja van.

Végül a két tündéri pózoló. Egy jó képért bármire képesek. Az hogy felborult az autó kit érdekel. Külön felhívom a figyelmet a kisöreg nadrágjára. Az a fajta, amelyik hónaljban egy kicsit szorít. A kép értékét egy kicsit csökkenti az autóba bemászni igyekvő férfi, és az alvázat tanulmányozó papucsos alak.

Ha a tantestületben valamelyik fiatal kolléganőről kiderül, hogy áldott állapotban van, mindig megmozdul ott belül valami. Az öröm, a melegség, a féltő aggódás, hogy rendben legyen minden, a szerető óvás. Ilyenkor mindig eszembe jut amikor apa lettem. Ez az élmény olyan mélyen belém égett, hogy szinte minden percét most is fel tudom idézni, mintha csak tegnap történt volna, pedig ennek már idestova több, mint húsz éve. 

Sőt, azt is észreveszem, ha valaki terhes. Mert ilyenkor a minden nő megszépül. Halvány mosoly bujkál állandóan az ajkain, tekintete meglágyul, réveteg lesz. A viselkedése megváltozik, bármennyire is szeretné azt leplezni. Ezek a jelek a hónapok előrehaladtával csak fokozódnak, még akkor is, ha a leszanyuka úgy érzi magát, és azt gondolja úgy néz ki, mint egy partra vetett bálna. Minden nő akkor a legszebb, ha életet hord a szíve alatt. Férfiként nem sok dolgot irigylek a nőktől, de azt az érzést mindenképp, amikor egy kis életmanó megmozdul a testében, amikor a hátával odasimul az anyai tenyérhez, amikor el kezd csuklani, amikor rúgkapál. Erről mesélni órákat lehetne, de ezt az érzést csak megélni lehet.

Férfiként a terhesség ideje alatt ismertem meg a női test működését, annak csodálatosan átalakuló mechanizmusát. Bepillantást nyerhetem a női lélekbe is, többször megtapasztalhattam annak  emberfeletti erejét, és csodálattal adóztam, hogy mi mindenre képesek, hogy életet hozzanak e világra.

A terhességről, szülésről minden nőnek meg van a maga története, amit tapasztalataim szerint szívesen oszt meg kismamákkal. Férfiak között, mondjuk egy sörözés alkalmával nem szokott ez a központi téma lenni. Én most mégis azt osztanám meg, ebben a szűk körben, hogyan éltem meg én az apás szülést. 

Egyik gyermekünk születésénél sem terveztünk apás szülést. Abban az időben a 90-es évek elején már megszokott volt, hogy az apákat is beengedték a szülőszobába, de ez valahogy nem is került szóba. Tudtuk, hogy van ilyen, tanfolyam is volt, de mivel veszélyeztetett terhesként fél évet feküdt a kórházban, valahogy nem ez volt a legfontosabb. Az utolsó hetet már otthon töltötte, és éjjel indultak meg a fájások.Gyors öltözés, mentő hívás, az elkészített kis táskával irány a kórház. Vizsgálat, az ügyeletes orvos úgy dönt, nincs mit várni, irány a szülőszoba. Én a sötét folyosón ültem egy széken. A félhomályt csak a kintről beszűrődő utcai fények törték meg. A folyosót belengő fertőtlenítő szagban az alig érthető hangfoszlányokból próbáltam meg kitalálni, hogy mi történik az ajtó mögött. Aggódtam, és bizakodtam, nyugtatgattam magam, hogy most már minden rendben lesz. A tenyerem izzadt, a halántékom lüktetett. felálltam, elkezdtem sétálni a folyosón, de talán félve, hogy lemaradok valamiről, visszaültem az ajtó melletti székre.

Egyszer csak mozdult a kilincs, nyílt az ajtó. A kitóduló fényáradatban előugrott a félhomályból a szürke, fényesre suvickolt a padló, a sivár falak, és az ablak alatt sorakozó műbőr székék. Az ajtóban az ellenfényben egy nagy darab nő sziluettje tornyosult. Hunyorogva néztem rá, ő azonban mit sem törődve zavarommal hozzám lépet, és nekem szegezte a kérdést:

- Akkor apás szülés lesz igaz?

Választ sem várva a kezembe nyomott valamilyen kórházi ruhát, és már tuszkolt is befelé. Egy szűk kis folyosón belökött egy kis raktárszerű szobába, és csak annyit mondott:

- Itt öltözzön át, aztán jöjjön. Majd rám csukta az ajtót.

Mi van? Mit csináljak? Hová menjek? Hol vagyok?

Hosszú másodpercek teltek el, és csak forgattam a kezembe adott fakó kék ruhadarabokat. Csak akkor jutott el a tudatomig mit is mondott a nővér. Akkor apás szülés lesz... De mit kell nekem csinálni, mi lesz a dolgom? Ugye a szülést nem nekem kell levezetnem? Ott tébláboltam esetlenül, és azon morfondíroztam, most ezt a nadrágot, és azt az ingszerű, bebújós valamit az utcai ruhára kell felhúzni, vagy vessem azt le. Bénázásomból egy kintről felcsattanó hang zökkentett ki.

- Készen van már?

Gyorsan levetkőztem a ruháimat a fali fogasra aggattam, belebújtam a nadrágba, de nem volt rajta se gomb, se cipzár, a szára jóval a boka felett maradt abba, még a zokni felett is kikandikált a lábam. Most akkor hogy marad rajtam a nadrág? Vagy egyik kezemmel fognom kell, hogy le ne csússzon? Mert a bőségére nem lehetett panasz. Addig matattam, míg felfedeztem, hogy a korcába valamilyen madzagszerű van befűzve. Aha, itt a megoldás. Korai volt a felfedezés öröme. Rövid volt. Sokadik próbálkozásra sem sikerült masnit kötni. Marad az egyszerű dupla csomó. Hosszú távú terveket, most nem szövünk, a vetkőzést, majd megoldjuk, ha eljön az ideje, most az a fontos, hogy a derekamon maradjon a nadrág. A felső is szűk volt. Abban biztos voltam, hogy nem lehet benne szélesen gesztikulálni, hadonászni, mert szétreped a hátamon. Amikor végignéztem magamon a mai kor szófordulatával élve biztos voltam benne, hogy ha most csinálnék egy szelfit, azt nem tenném fel a facebookra profilképnek. Már arra gondoltam, hogy kérek egy számmal nagyobb göncöt, de ezt gyorsan elhessegettem, mert az ajtó mögül újra felcsattant a nővér hangja:

- Apuka jön már? Le fog maradni.

Határozott mozdulattal kiléptem a kis folyosóra. Most néztem szét rendesen, vagy öt ajtó nyílt onnan. Melyiken jöttem be? Melyiken kell tovább menni? Teljesen elveszítettem térbeli orientációmat. A zavarom csak tovább fokozódott. Az egyik ajtó résnyire nyitva volt. Halkan bekopogtam, és óvatosan bedugtam a fejem. A nővér egy asztalnál ült, valamit jegyzetelt egy papírra. Rekedten, elcsukló hangon csak annyit tudtam kipréselni magamból:

- Készen vagyok.

- Na végre. Örülök. De ne ide jöjjön, menjen a szülőszobába, ott a felesége.

- Az hol van?

Tekintetét csak ekkor emelte rám. A lemondó nézése, egy cseppet sem erősítette az önbizalmamat.

- Szemben.

Beléptem a szülőszobába. A feleségem ott feküdt félig ülőhelyzetben valami fura asztalszerű ágyon. Az üveges szekrényekben mindenféle orvosi műszerek, flakonok, kötszer, kendők. Rémisztő volt. Nem tartom magam prűdnek, de szinte kellemetlenül éreztem magam. A szülőszoba, a nőgyógyászati vizsgáló olyan hely, ahol férfiember nem igen szokott grasszálni. Az már-már a tabu határait súrolja. Egy képzavarral élve, szerintem a nők sem érezhetik magukat otthonosan egy piszoárokkal szegélyezett férfi mosdóban.

 Egyedül volt a szobában. Az ereimben újra meghűlt a vér. Ugye nem nekem kell levezetni a szülést? Gyorsan odamentem hozzá, legyőzve minden kételyemet, zavaromat, aggódásomat, félelmemet, határozott, magabiztos hangon próbáltam nyugtatgatni. Időnként eltorzult az arca a fájásoktól, és én ott álltam ügyetlenül a kezét szorongatva, és fogalmam sem volt mit kellene tennem, hogyan tudnék segíteni. Soha életemben nem voltam ilyen tanácstalan. Jól csinálom? Nem jól csinálom? Mit nem csinálok jól? Mit kellene tennem, hogy enyhítsek a fájdalmán? Az időérzékem teljesen elvesztettem. A tolófájások egyre sűrűsödtek, és akkor mondta a feleségem, hogy most már szólni kellene a szülésznőnek. Akkor fedeztem fel, hogy nem kell visszamenni a folyosóra, egy függöny mögül is meg lehet közelíteni a nővérszobát. Hogy felhívjam magamra figyelmet megköszörültem a torkom, és csak annyit tudtam kinyögni:

- Szerintem nemsokára elindul a szülés.

A nővér újra lemondóan rám nézett. Biztos nem azok a szavak hagyták el a száját  amire gondolt. Csak annyit mondott, hogy már úton van a fogadott orvosunk, de azért megnézi mi a helyzet. Amikor megvizsgálta, kizökkent letargikus nyugalmából, csak annyit mondott, hoppá itt nincs idő várni. Szólt az ügyeletes orvosnak, és onnan kezdve felpörögtek az események. Megjelent az orvos, két nővér, és ott sürgölődtek, a szülőágy körül. Most még jobban zavarba jöttem. Most mit kellene csinálnom? Hova álljak? Hol nem leszek útba? Mit segítsek? Mondjak-e valamit, vagy maradjak inkább csendben? Odanézzek, ne nézzek? Csak nem leszek rosszul, az nagyon ciki lenne.

Innentől kezdve megszakadt az események láncolata. Egy film helyett csak felvillanó képkockák, tőmondatok maradtak meg. Burkot repesztünk. Szikét! Nyomjon anyuka! Na még egyszer! Már látom a fejét. Mondom, hogy nyomjon! Mindjárt meglesz. Na még egy utolsót! Már meg is van. Fiú. Ollót! Felsírt. Nézze apuka milyen szép a baba. Nem volt az, de a miénk.

Aztán hirtelen csend lett. A szomszéd szobából hallatszott a víz zubogása, ahogy fürdetik a fiúnkat, nyekergő sírása, és ott maradtunk néhány pillanatra ketten. Nem tudtam örülni, csak ürességet, erőtlenséget éreztem, Ekkor toppant be a fogadott nőgyógyászunk. Az egész szülést jól viseltem, de amikor megláttam, azt hittem itt a vég... A terhesség alatt többször is beszéltem vele, halk szavú udvarias megértő embernek ismertem meg, és nem utolsó sorban nem volt pénzéhes. Kétszer próbálkoztam borítékkal, de mind a kétszer határozottan, ellentmondást nem tűrő hangon kitessékelt a szobájából. Hangosan köszönt, ahogy belépett a szülőszobába, és mosolyogva kérdezte:

- Mi újság? Fiú vagy lány?

Ahogy ránéztem azt hittem, hogy egy szürreális D kategóriás horrorfilmbe csöppentem. Azelőtt mindig fehér köpenyben, fehér nadrágban sztetoszkóppal a nyakában láttam, most pedig valami furcsa szakácssapka szerű valami volt a fején, nyakába akasztva egy ronda műanyagkötény, a lábán pedig egy fehér rövidszárú gumicsizma, és éppen a gumikesztyűt húzogatta a kezére. Úristen mi lesz itt. Úgy néz ki, mint egy vágóhídi mészáros. Megfordult, egy pillanatra eltűnt egy paraván mögött. Na most veszi elő a henteskést, és elkezdi fenni, vagy a láncfűrészt, és feldarabol mindenkit aki az útjába kerül. De nem csak egy gurulós székért ment, odagurult az ágy végébe, és elkezdte a vizsgálatot, néhány öltés, majd az adminisztrálás, gyerek neve. Kétszer is visszakérdezett, hogy biztos Benedeket írjon-e a keresztnevéhez. Nem is értettem mit van ezen felakadva ennyire. Mi lett volna, ha úgy döntünk, hogy Radiátor, vagy Dömper névben gondolkodtunk volna. Közben behozták Bencét is bepólyálva, kezembe vehettem egy pillanatra. Most sem volt szép, de most már legalább hasonlított az újszülöttekről bennem levő képre.

Innen újra filmszakadás van, elbúcsúztunk egymástól, és már csak arra emlékszem, hogy gyalog baktatok hazafelé. Az utcai lámpák felett meghasad a sötétség, a szürkeséget átfesti az ég kékje. A szemközti ház ablakán megcsillan az első napsugár. Azt vettem észre, hogy folyamatosan vigyorgok, és mintha nem is lépkednék, de haladok előre.

Szemtanúja, részese voltam a CSODÁNAK....

Először is szögezzük le, mindenkinek szarul kezdődik a napja. 
Aztán, hogy mivé fog alakulni, az már csak rajtunk múlik. Az alábbi esettanulmány egy kipróbált technika arra, amelyik segít átvészelni pl. egy szerdai napot. Személyiségvédelmi okok miatt természetesen nem írom ki a neveket, és a események is csak az eszenciáját írom le.
Előtte szeretném felhívni mindenki figyelmét a tömegközlekedésre. Nagyon sok élménnyel gazdagodhatunk, ha rendszeresen használjuk. Itt szeretném felhívni az autóval közlekedők figyelmét, hogy érdemes egy autóbuszt belülről is megnézni. Sok meglepő dolgot lehet tapasztalni. Először is itt is emberek vannak, ajjaj de még milyenek. Csak egy kicsit figyelni kell. Másik előny, nem kell aktívan részt venni a közlekedésben, sőt lehet a forgalomnak háttal is haladni. Lássuk be, ezt autóban nagyon nehezen megoldható.
Nézzük azonban az esettanulmányt.
Még sötét van, amikor J. Miklós kilép a kapun. A metsző hideg belemar arcába, bebújik a kabát résin. Borzongás járja át testét, nem az előtte álló nap izgalmai, hanem a hideg miatt. A cigarettáját nem tudja végigszívni, mert futni kell a villamos után. Ma reggel is elszüttyögte az időt. Azt a néhány megállót Újpestig vegetatív üzemmódban teszi meg. Mimikáját pihentetve, faarccal, csekély értelmet tükröző tekintettel bámul ki az ablakon a sötétbe. Újpesten komótosan ballag le a lécsőn az aluljáróba, és egyszer csak feltűnik szembe a lécsővel egy ismerős barna csizma, ami egy bundában folytatódik. Igen ez ő: B. Erzsébet. Általában ő érkezik először a találkozási ponthoz, és szokása szerint az aluljáró közepén téblábol. Mivel háttal áll, J. Miklós odasomfordál, és a füléhez hajolva hangosan ráköszön. B. Erzsébet sápadt arccal, és halálfélelmet tükröző tekintettel fordul meg.
- Baszódjál meg. Majdnem összepisiltem magam! felkiáltással viszonozza a szívélyes köszönést. Az a kb 50 m-es séta alatt míg a buszállomáshoz érnek J. Miklós megtudja, mi történt L. kutya reggeli sétáltatása közben, valamint B. Erzsébet tájékoztatja, hogy már akkor is fázott, viszont nem öltözött fel jobban, ergo, most is fázik. J. Miklós csendben,és megértően megjegyzi, hogy ezen nincs meglepődve. B. Erzsébet egy újabb baszódjál meg-gel lezárja a témát. A megállóban kezdődik a szokásos találgatás. Tegnap nem volt Józsi (buszsofőr), ma vajon ő lesz-e, vagy a kisfickó, esetleg a húgyos. 
Az aluljáró irányából a szürkületben feltűnik K.H. Gizella. A vállára akasztott táska súlyától enyhén megdőlt a járása. Odaérve a fenn említett két személyhez tudomásukra hozza, hogy éjfélig javította a füzeteket, de nem végzett vele, a környezethez meg hozzá se fogott, így most cipeli vissza. B. Erzsébet megértően bólogat, J. Miklós pedig őszintén, tiszta szívből gratulál a hülyeségéhez, hogy hazavitte a munkát.
A távolban feltűnik egy busz. 

Kezdetét veszi a napi inkontinencia. B. Erzsébet azzal a javaslattal él, hogy engedjük el a sárgát (a csuklós buszt), lesz ami lesz. Menjünk inkább a Józsival. Javaslatát ellenszavazat nélkül elfogadják. 
Megjött Józsi. Néhány jól bevált testcselt bevetve elsőként szállnak fel, hogy biztosítsák maguknak a szokásos négyes ülőhelyet. A város határáig B. Erzsébet elmeséli milyen magatartási formákat kifogásol Zs. György tegnapi viselkedésében. K.H. Gizella megértően bólogat. J. Miklós természetesen nem ért egyet. Ez nem holmi férfiúi szolidaritás. Nagy fokú igazságérzettel rendelkezik. 
A szemétégetőt elhagyva B. Erzsébet elkezd fészkelődni az ülésen. Úgy érzi eljött a reggeli bátorságpróba ideje, feláll a mozgó járművön, és leveti kabátját. J. Miklós arra biztatja, hogy várja meg az első körforgalmat, mert ha ott veti le a kabátot, annak nagyobb a sportértéke. Közben védekező pozíciót vesz fel, hogy egy hirtelen fékezésnél legalább a szemüvege megmaradjon. 
Fótliget környékén megszólal B. Erzsébet telefonja. Sms-t kapott. Ki nem jön ma dolgozni? Ez a kérdés motoszkál mindhármójuk fejében. K.H. Gizella elsápad, mert tisztában van vele, hogy reggel ő az első helyettes, és így nem tudja befejezni a javítást. Csak az OTP közli, már megint levontak valamit. Ezt a hírt K.H. Gizella, és J. Miklós örömmel nyugtázza, nincs hiányzó.
Gyermekváros után, természetesen ahol a legkanyargósabb az út a bátorságpróba második része következik. B. Erzsébet ismét feláll a mozgó járművön, hogy felhúzza kabátját.
A buszról leszállva már csak egy rövid séta az iskoláig. Természetesen az út közepén egymás mellett. Itt már egy kicsit visszafogják magukat, halkabbak a felröhögések, több tanítvánnyal is találkoznak útközben.
Mire beérnek a suliba, már nyoma sincs a reggeli letargiának.
Aki úgy érzi, hogy nagyon maga alatt van, annak javaslom, hogy terápiás jelleggel utazzon velünk néhányszor. A javulás garantált.