Lomtalanítás egyszer van egy évben, mint karácsony. 

Mire hazaértem a munkából már csak oldalazva lehetett közlekedni a lakásban. A feleségem, és a fiam két irányból támadták meg a lakást. Mindenütt szatyrok, dobozok, bútordarabok. A szekrényajtók tárva-nyitva, az erkélyen már moccanni sem lehet. Nem kellett volna, hogy meglepetésként érjen a látvány, hiszen megbeszéltük, hogy az idén radikálisak leszünk lomtalanításkor, mégis az előszobába lépve elbizonytalanodtam, hogy jó helyen járok-e. A legnagyobb felfordulást a fiúk szobájában az ágycsere okozta. A szülő sokáig nem akarja elfogadni, hogy felnőnek a gyerekei, és egyszer csak gátlástalanul felnőttek lesznek, és önálló életet kezdenek. Fokozatosan eltűnnek a gyerekkori emlékek a szobájukból,  süllyesztőbe, dobozokba kerülnek az ovis, kisiskolás emlékek, egy-egy oklevél, érem. A polcokról kiszorulnak a legómakettek, a különleges, egykor fontos tartalommal bíró utcán talált kövek, ágdarabok. Helyükre kerülnek a kamaszkor végén gyűjtögetett üres sörösdobozok, üvegek, poharak, vagy éppen egy átmulatott éjszaka után brahiból hazahozott villamoskapaszkodó, és az éjszakai buszjárat megállóit, és csatlakozásait jelölő műanyag tábla, aminek eredeti helye a busz hátsó ablakában volt. Igazából már ezek is útban vannak, de még nem lehet tőlük megszabadulni. 

A legnagyobb falat mégis a bútorcsere. Néhány évvel ezelőtt kezdtük az íróasztalokkal, majd a szekrényekkel folytattuk, de az idén az ágyak kerültek sorra. A nagyobbik fiam, már idestova egy éve elköltözött, az ő ágya csak a tároló szerepét tölti be. Valamit mindig rá lehet tenni, és egy idő után már csak domb látszik. A "kisebbik" meg volt olyan szemtelen , hogy képes volt akkorára nőni, hogy csak kifli alakban fér el egy normál ágyon., Aztán mióta elkezdett komolyabban zenélni, egy kisebb stúdióvá alakította a szobáját. Kábelek, zsinórok, hangszerek, kütyük, hangszórók, erősítők átláthatatlan kavalkádja, aminek értelmét rajta kívül senki se látja. Olyan volt a szobája, mint egy bútorraktár.

Már egy hónapja kitűzték a lépcsőházi falitáblára, hogy mikor lesz a lomtalanítás, amin akkor fel is buzdultunk, fejben már el is kezdtük a kidobandók listáját összeírni. Aztán jött a napi mókuskerék, amikor mindenről elfeledkeztünk, főleg a dátumról. Mígnem az utolsó előtti napon munkába menet újra szemembe ötlött a kis plakát. Úristen lehet, hogy már le is késtük? Az nem lehet, hiszen a lomtalanításnak látható nyomai vannak az utcán. Hányadika van ma? Figyelmesen végigolvastam, holnap lesz. Gyors telefon, szervezkedés. Mire leszállok a villamosról, már minden megbeszélve. Mivel én érek haza legkésőbb a család elkezdi, munka után találka bútorboltban. Este zárás előtt a második boltban sikerült is megtalálni a megfelelőt árban is, színben is formában is. A szállító már másnap hozza is. Egy elégedett csettintéssel tértünk nyugovóra - ez ám a logisztika.

Másnap délelőtt megérkezett az új ágy. Mire hazaértem a egyik régi már szétszedve, darabokban a lakás különböző zugaiban. A konyha is áldozatul esett a lomtalanításnak. Spagettis tál a hozzávaló tányérokkal  - már évek óta nem használjuk, millenneumi pezsgőspohár eredeti dobozban talán egyszer használtuk, bólés tál sohasem volt benne bólé, de más se. Bécsi karácsonyi vásárból hazahordott bögrék, itthon csak a szekrényben porosodott, az évek során eltörött pohárkészletek megmaradt darabjai, tejforraló edény - sohasem használtuk. Ezeknek a zömét ajándékba kaptuk, de már a kibontásuk pillanatában megpecsételődött a sorsuk, csak eddig mindig sajnáltuk kirakni őket. A jóleszmégvalamire szemlélet egy idő után a fejünkre nőtt. A feleségem elkezdi sorolni, hogy miket rakott már dobozba, szatyorba, de ezzel csak saját magát győzködte. Nekem nagy részéről fogalmam sem volt, hogy nekünk van ilyenünk. Ha eddig nem hiányoztak, a jövőben biztos nem fognak.

Hogy mozdulni lehessen a konyhában kihordtam a szatyrokat az erkélyre, és megint elbizonytalanodtam a lomtalanítás dátumát illetően. Lehet, hogy még se ma van? Az erkélyről rá lehet látni a placcra, ahol minden évben összehordják a lomokat a ház lakói. Most üres volt, pedig már négy óra van. Ha mindent vissza kell rakni a helyére én tökön szúrom magam. Egy óra múlva azonban egy ócska kopott, roggyant világosbarna bőrönd megjelent a placcon. Még biztatóbb jel volt a középkorú hölgy fehér műbőr bundában lángoló narancssárga hajjal. Ott sertepertélt a bőrönd körül, és nagy hangon nyugtatgatta a társát, aki hozzá képest kissé alulöltözött volt, hogy még nincs semmi, de nemsokára beindul az üzlet, mert az idén csak hat óra után lehet kivinni a lomokat. És valóban ahogy kezdett sötétedni, mint a megbolydult méhkas, kirajzottak a a ház lakói, és csak hordták-hordták a lomjaikat. A kupac növekedésével, nőtt a guberálók száma is. A fehér műbőrkabátos nagy hanggal adta az érkezők tudtára, hogy itt ő a főnök, neki előjogai vannak. Ahogy múlt az idő egyre többen jelentek meg. Az erkélyről figyelve megállapítottam, hogy a guberálók között is megvannak a kasztok. A legalja gyalogosan gurulós bőröndökkel, és hatalmas szatyrokkal érkeztek. Aztán jöttek a biciklisek kis kocsit húzva, majd a kis teherautók, furgonok. Ami meglepő volt sok középkategóriás autó is parkolt félig a járdán, félig az úton, ezzel megnehezítve mind a gyalogosforgalmat, mint az esti csúcsforgalmat. Minden kaszt más dolgot keresett. Volt aki a fémtartalmú holmikat szerelte szét, ők a teherautósok, volt aki inkább a használt ruhákat túrta, és a kisebb tárgyakat helyezte biztonságba, ők a guruóbőröndösök. A biciklisek vittek mindent, ami tetszett nekik. Az autósok lehettek az igazi kincsvadászok. Ők nem hajoltak le, csak nagy ritkán. Értő szemekkel vizslatták a kupacot, és leginkább üres kézzel álltak tovább. 

Elkezdtem én is lehordani a lomokat. Minden fordulónál először utat kellett törnöm a guberálók között. Minden alkalommal már csak hűlt helyét leltem annak a holminak, amit az imént levittem. Fél óra múlva már elfogadható körülmények voltak a lakásban. Megállapítottuk, hogy noha valóban radikálisak voltunk, mégsem lett több helyünk.

Nyolc óra körül már élénk társadalmi élet folyt az erkély alatt. A felhalmozott lomkupac pedig egyre jobban szétterült. A gondosan összecsomagolt, összekötözött holmik egyre nagyobb területen nyúltak szét. A fémkeresők szerszám nélkül izomból próbálták lefeszegetni az értéktelen műanyagot. Kilenc körül már csak a legkitartóbbak lesték, hogy lesz-e még valamilyen kincs, de inkább csak a gondosan kiválogatott holmikat pakolták fel a járműveikre. Aztán összeálltak megbeszélni a tapasztalatokat. Információkat cseréltek holnap hova kell menni, melyik utcákban lesz a lomtalanítás. Este tizenegy körül csendesedett el a környék.

Másnap reggel munkába menet még siralmasabb látványt nyújtott a kis park előttünk. Azonban mire hazaértem, már csak kisebb papírdarabokat kergetett a szél. 

Időnként az életünkre is ráférne ilyen lomtalanítás.  Megszabadulhatnánk kellemetlen emlékeinktől, berögzült idejét múlt szokásainktól, lelki terheinktől. Ezektől sokkal nehezebb megválnunk, mint a tárgyainktól, amivel körülvesszük magunkat.