Shepherd ügynök megborzongott, ahogy a friss hajnali szél befurakodott a a vállára térített takaró alá. Szorosabbra húzta magán a plédet. Bal kézzel görcsösen megmarkolta az álla alatt, a csupasz jobb karja kilógott a jó melegből, de nem fázott, mert a frissen főzött kávé átforrósította a piros bögrét, amit a kezében tartott. Mélyen beleszippantott az illatában. A kávé aromája összekeveredett a sós tengeri levegővel, így egy különös egyveleget alkotva. A szájához emelte a bögrét,és óvatosan belekortyolt. Érezte, ahogy a forró ital kicsit megégeti a nyelvét, majd ahogy lenyeli a melegség átjárja a testét. Nem fázott már. Hátra lökte a takarót a székre, kinyújtotta lábait, megfeszítette izmait, és a támlához vetette a hátát. Egy kicsit megemelte a fenekét, hogy a szabad kezével jobban hozzáférjen a zsebéhez. Rövid kotorászás után egy gyűrött meggörbült cigarettát halászott elő. Szájába vette, majd újra a zsebében kotorászott. Sohasem találja meg az öngyújtót. Sokadik próbálkozásra végre előkerült, és csak nehezen gyulladt meg. Mélyen beleszippantott a cigarettába, és előtört a szokásos reggeli köhögőroham. Ilyenkor mindig átfutott rajta a gondolat, hogy abba kéne hagynia, de ez a késztetés a nap folyamán fokozatosan eltűnt. Mióta nyugállományba vonult, már nem is igazán foglalkozik ezzel. 
Hiába mondta neki az orvos, hogy minden szál egy nappal rövidíti az életét, már nem törődött vele. Megbékélt a megváltoztathatatlannal. Először megijedt, szaladt fűhöz-fához, mindenféle praktikát kipróbált, de semmi sem segített. Aztán jött a letargia... Önsajnálat... Vádaskodás....Depresszió... Aztán megrázta magát, ott hagyta az ügynökséget, és minden hidat felégetve felült az első járatra, majd az első hajóra, és kibérelte ezt a kis házat ezen az isten háta mögötti szigeten a tengerparton.
Ennek már több mint egy éve. Nem hozott magával semmit, csak ami az kis utazótáskájában elfért. A telefonját a hajóról dobta a tengerbe. Nem akart már keresni senkit, és ő sem akart senkivel sem beszélni. Egyedül akart lenni. Úgy érezte van mit megbeszélni saját magával.
Ezt a napszakot kedvelte legjobban. A hajnalt, a napkeltét. Szeretett ilyenkor egyedül lenni. Mikor felkel még félálomban bekapcsolja a kávéfőzőt, elintézi amit reggel el kell intézni, addig a kávé is kész. Kibotorkál a ház elé, és leül a kerti székbe. Felnéz az égre, és nem győzött betelni a látvánnyal. Számtalanszor elhatározta, hogy utánanéz, hogy legalább néhány csillagot felismerjen, de csak a Göncölszekérig jutott, és talán az Esthajnalcsillagot vélte még felismerni, de erre nem mert volna megesküdni. Mindig azzal áltatta magát, majd, ha nyugdíjba vonul, akkor beleássa magát a témába. Ez azonban csak terv maradt, a tudás helyett beérte a látvánnyal.
Elnézett az enyhe fuvallatban remegő pálmafa levelei felett. A Hold sugarát megtörte, és darabokra szaggatta a fodrozódó tenger. Messze egy imbolygó fény tűnt fel a horizonton, talán egy kis halászhajó indult éppen a nagy zsákmány reményében a nyílt vízre.
Mélyen beleszívott cigarettába. A felizzó parázs vörös fénye megvilágította ráncos, foltos kézfejét, áttörve a hajnal fátyolhálóját. 
Csend volt. Már-már nyomasztó csend. A kabócák sem ébredtek még fel, a szék melletti levelek susogását elfojtott köhögése zavarta meg. Erre már a kutya is felriadt. Hirtelen felkapta a fejét, beleszimatolt a hajnalba, majd komótosan felkelt. Megrázta bundáját, mellső lábait megfeszítve akkorát homorított, hogy a szügye leért a földre. Újra felállt, hatalmasat ásított, és komótosan megindult felé. Megállt a szék mellett és ráemelte sötét, csillogó szemét.
- Nem kell aggódni, még megmaradok.
A kutya elterült a lába előtt. Oldalára dőlt, majd újra elaludt. Végignézett az alvó állaton, és eszébe jutott amikor hozzácsapódott. Talán egy fél éve lehetett, amikor megjelent a ház körül. Ott ólálkodott napokig. Először tudomást sem akart róla venni. Aztán egy napon adott neki ételmaradékot. A kutya egyből behabzsolta, majd azonnal eltűnt. Másnap újra megjelent, és lassan odaszokott. Nem törődött vele, csak enni, és inni adott neki. Még csak meg sem simogatta. Szándékosan nem akart neki nevet sem adni. Nem akart már senkihez sem érzelmileg kötődni semmilyen szinten sem, még egy állathoz sem. Nem akart többször csalódni, és azt sem akarta, hogy benne csalódjanak. 
Az utolsó korty kávé már jéghideg volt. Az üres bögrét letette maga mellé a földre. Felállt, kezeit az ég felé emelve nagyot nyújtózkodott. Újra a zsebében kotorászott, kivette az utolsó szál cigarettát, és rágyújtott. Az üres dobozt összegyűrte, a térdei kicsit megrogyasztva, laza csuklómozdulattal a nyitott kuka szájába célzott. A papírdoboz a kuka oldaláról a földre pattant. Sóhajtott egyet, odament lehajolt és a szemét közé dobta.
Megindult a szokásos kora reggeli sétájára. A kisebb kavicsok megcsikordultak a papucs talpa alatt. A kutya felriadt álmából, és felkapta a fejét. Kérdőn nézett rá a félhomályban.
- Ne aggódj, nemsokára jövök.
Megindult a kis ösvényen ami a háztól vezetett le a partig. A kis út szinte beleolvadt a környezetbe, csak az avatott szem tudta elválasztani a kopár szegényes növényzettől. Még sötét volt, de a holdfényben kirajzolódtak az ismerős kövek bokrok, fák. Óvatosan lépkedett, mert eléggé meredek volt az ösvény. Ahogy közeledett a parthoz a csendet kitöltötte a hullámok halk morajlása, ahogy a partot nyaldosták. Amikor leért ráült a Kőre. Mindig itt szokott megpihenni. Innen szokta a napkeltét megcsodálni. A sziget északi csücskén volt, ami a nyílt tenger, a végtelen felé nézett. Kicsit jobbra kellett fordulnia, hogy meglássa ahogy a víz kéksége elválik az égtől. Nézte ahogy a fehérlő fényt felváltja az aranyló napsugár. Lassan szétterpeszkedik a vízen, és a fénye mint sok-sok csillagszóró szikrákat hány a víz felszínén.
Mérhetetlen nyugalom, és üresség szállja meg ilyenkor a lelkét. A rossz gondolatok elpárolognak, és befogadja a környezete harmóniáját. Felfedezi a szépséget, az összhangot, ami mellett eddig élete során elsétált. Mit elsétált, elrohant. Mert mindig volt valami fontos dolog, mindig el kellett valamit intézni, mindig lopkodni kellett a perceket. Most megállt, és megpróbálja a lehetetlent, bepótolni az elmulasztottakat. Végig gondolja az utat a kezdetektől...